Brutális dollár erő, itt az ideje a beavatkozásnak?

2022. szeptember 29. 09:35 - Bebesy Dániel

37 éve, 1985 szeptember 22-én, öt gazdasági nagyhatalom (Egyesült Királyság, Franciaország, NSZK, Japán, USA) megelégelte az amerikai dollár erősödését, és a new yorki Plaza hotelben a közös beavatkozás mellett döntöttek. Ez az ötös csoport később egyébként még két taggal bővült, és azóta is találkozik évente, a G7-es csúcsok keretében. A gazdaságtörténetben kitüntetett helyet foglal el az úgynevezett Plaza Egyezmény, hisz a rugalmasabb, piaci devizaárfolyamokkal operáló post-Bretton Woods-i időszak első koordinált devizapiaci intervencióját jelentette. Az intervencióra azért került sor, mert az amerikai fizető eszköz 1985-öt megelőző pár éve alatt 70 százalékot erősödött a vezető devizákkal szemben. A 80-as évek elején a Ronald Reagen elnökségéhez köthető laza költségvetési politika, és Paul Volcker vezette FED, szigorú, magas kamatokkal operáló monetáris politikája, hasonlóan a mai helyzethez, jó táptalajt biztosított a dollár erősödéséhez. 

kep1_5.png

Kezdetben a politikai döntéshozók inkább az amerikai gazdaság erejének visszaigazolását látták a szárnyaló dollárban, azonban a helyzet 1984-től egyre kellemetlenebbé vált. 1980 es 1984 közötti időszakban azt lehetett mondani, hogy a dollár erősödése összhangban volt a gyors amerikai kamatemelésekkel, és kifejezetten jól jött a magas infláció tompítására. 1984 végére azonban az infláció már 4 százalék alá esett és a FED is gyors kamatcsökkentésekbe kezdett. A dollár árfolyama viszont tovább vágtázott, és 1985 elejére újabb 20 százalékot erősödött az 1984-es szintekhez képest. Az erős dollár mellékhatásaként az amerikai külkereskedelmi mérleg is romlani kezdett, a hiány meghaladta a GDP 3 százalékát, ami akkor kiugró értéknek számított. Felerősödtek a protekcionista hangok, és a védővámok bevezetésének lehetősége megrémítette a globális kereskedelmi partnereket. 1985 elején James Baker lett az amerikai pénzügyminiszter, és az ő vezetése alatt háttérbe szorultak az intervenciót ellenzők a minisztériumban. Nyáron intenzív tárgyalások kezdődtek, és szeptemberi találkozó után megtörtént a bejelentés. A dollár már a bejelentés előtti hónapokban gyengülni kezdett, és a leértékelődés fokozódott az év második felében. Ezt követően az amerikai fizetőeszköz egészen 1987 elejéig gyengült, arról persze vita van, hogy ez az intervencióknak, vagy fundamentális okoknak, a csökkenő amerikai inflációnak és kamatoknak volt inkább köszönhető. A dollár gyengítése mindenesetre annyira jól sikerült, hogy 1987 elején az úgynevezett Louvre egyezmény keretében már az erősítésről és a stabilizcióról egyeztettek a felek, miután  az 1985-ös csúcsokhoz képest a dollár 1987 elejére több mint 40 százalékot gyengült. A következő évtizedekben látványos, nagy összehangolt devizapiaci intervenciókat nem láttunk, 1995-ben történt még a dollár mellett beavatkozás, a japán jennel szemben való jelentős gyengülést követően.  A fejlett országok közül az Európai Központi Bank (ECB) és a Bank of Japan (BOJ) egy-egy alkalommal beavatkozott a piacokon, de összességében a devizapiaci intervenció jelensége inkább a fejlődő országok jegybankjait jellemezte. A 90-es évek rögzített (peggelt) árfolyamai után a fejlődő országok nagyobb devizatartalékok mellett, szabadabb, lebegőbb árfolyamokkal kísérleteztek, de a nagyobb kilengéseknek legtöbbször intervenciókkal próbáltak ellenállni. Az irány attól függött, hogy a milyen irányból érkezett a nyomás.  Az elmúlt pár évben például a mennyiségi enyhítéseket (QE) kísérő  deviza háborúk (currency war)  alkalmával pont a túlzott felértékelődést akarták kivédeni.

A helyzet az utóbbi egy évben ismét jelentősen változott, és sokan ebből a szempontból is a 70-es, 80-as évekkel vonnak párhuzamot. A laza fiskális politikát követő, majd hirtelen, jelentős kamatemelésekre kényszerülő gazdaságpolitikai mix, most is brutális dollár erősödést hozott az USA-ban. A mérték egyelőre elmarad a 80-as évek első felében tapasztaltól, bár még csak egy éve tart az erősödés, az azonban látszik, hogy az elmúlt 30-40 év harmadik (1995, 2013, 2021)  komolyabb dollár erősödési hullámát éljük. 

kep2_2.png

Az amerikai dollár az angol fonttal szemben 37 éves, a japán jennel szemben 24 éves, az euróval szemben pedig 20 éves csúcsra ért. Az idei mozgások kiugróak, és ami a számok alapján érdekes, hogy számos fejlett piaci deviza rosszabbul teljesít, mint a feltörekvő piaci devizák. A feltörekvők között kiugróan  gyenge a forint, a 20 százalékot meghaladó gyengüléssel, a táblázat szerint csak a török líra és az argentin peso teljesített rosszabbul idén a dollárral szemben. Nagy idei mozgások kapcsán feltehető a kérdés, hogy indokolt lehet –e egy összehangolt intervenció a dollár gyengítésére? Ha lesz is ilyen, valószínűleg erre még várhatunk egy ideig. A FED jelenleg egy dologra koncentrál, az pedig az amerikai infláció leszorítása, vissza a 2 százalékos cél környékére. A FED így a következő hónapokban várhatóan tovább emeli majd az irányadó kamatát, és kifejezetten örül az erős dollárnak az infláció elleni harcban. A dollár eddigi erősödése egyébként töredéke az 1980-as évek első felében tapasztaltaknak. A jelenlegi helyzet tehát egyelőre sokban különbözik a Plaza egyezmény idején látottaktól, az USA-nak jelenleg nem áll érdekében gyengíteni a fizetőeszközét. A dollár jelentős erősödése az eddigi történelmi tapasztalatok alapján valahol mindig feszültséget okoz a globális tőkepiacokon. Kifejezetten katasztrofális következményekkel szokott járni a feltörekvő piacok számára. A 80-as években adósságválságot hozott Latin Amerikában. A 90-es évek második felében szintén a feltörekvő piacokon okozott devizaválságokat, recessziót.  A válságok alatt a dollár általában csak tovább erősödik, hisz mindenki a biztosnak tekintett amerikai devizába szeretne menekülni, így a helyzet még súlyosabbá válik. Könnyen lehet, hogy most is majd valami hasonló forgatókönyvet látunk, a FED addig szigorít, addig erősíti a dollárt míg valami fejre áll a rendszerben.

Emelkedő kamatok, drágább adósságfinanszírozás. Ki használta ki jól az elmúlt évek alacsony kamatait?

2022. augusztus 09. 10:50 - Bebesy Dániel

Az infláció újbóli megjelenésével hatalmasat változtak a kötvénypiacok egy év alatt. Az elmúlt évtizedre jellemző, nulla közeli hozamszintek az állampapírpiacokon egy pillanat alatt eltűntek, meredek emelkedés kezdődött, rég nem látott vesztségeket okozva a kötvénybefektetőknek. A magasabb hozamkörnyezet a kibocsátók számára is új helyzetet jelent, hisz jóval drágábban lehet csak finanszírozáshoz jutni. Érdemes megnézni, hogy a különböző államok milyen módon használták ki az elmúlt évek olcsó finanszírozási lehetőségeit. Ebből a szempontból izgalmas ábrát publikált néhány hete az Institute of International Finance (IIF) vezető közgazdásza. Az ábra tanulsága szerint az  európai országok nagy része élt a lehetőséggel, és kihasználta az elmúlt évtizedre jellemző alacsony kamatokat, ugyanis adósságuk lejáratát jelentősen meghosszabbították. Ez azt jelenti, hogy az adósságukat hosszabb lejáratú állampapírok keretében finanszírozták, így biztosítva, hogy az olcsó forrásokat sokáig tudják élvezni. Az ábrán az látszik, hogy az elmúlt évek fő nyertese Ausztria, Belgium és Írország lehetett.

20220809.png

Ezek az országok az államadósságukra a tíz évvel ezelőtt jellemző 6-7 éves átlagos lejárati időt, az évtized során 11-12 évre tolták ki,  4-5 évvel megnyújtva azt. A lejárati szerkezet megnyújtása azt jelenti, hogy annak ellenére, hogy jelenleg durván emelkednek a piaci kamatok és drágul a finanszírozás, ezeknek az országoknak csak kis mértékben kell lejáró adósságot újra finanszírozniuk, mert az elmúlt években sikerült nagyon hosszú lejáratra olcsón pénzt szerezniük. Ausztria például két éve, 2020 nyarán 100 éves állampapírt bocsátott ki, 1 százaléknál alacsonyabb kamattal, ami azt jelenti, hogy 2120-ig élvezheti az olcsó kölcsön előnyeit.

Az ábra szerint Magyarország is élni tudott a lehetőséggel, és az államadósság lejárati szerkezetét két évvel sikerült kitolnia. Ugyan a 6 év körüli jelenlegi érték európai összehasonlításban nem magas, de lényegesen jobbnak tűnik, mint a 10 évvel ezelőtti 4 év körüli szint. Véleményem szerint az adatok Magyarország esetében kicsit torzítottak,  a valós kép rosszabb lehet mint, amit az ábrán látunk.  Elsősorban két tényező befolyásolja negatívan a lejárati szerkezetet, és így a magyar államadósság  finanszírozási költségeit.  Az egyik a Magyar Nemzeti Banknál lévő egy hetes betéti állomány, a másik pedig az elmúlt évek során rendkívül népszerűvé vált lakossági állampapír-kibocsátás. A tízezer milliárd forint körüli egy hetes betét esetében arról van szó, hogy a jegybank az irányadó kamatszint környékén fizet kamatot a nála elhelyezett betétre. Az egy hetes betéti állomány alig több mint egy év alatt futott fel pár százmilliárdos nagyságrendről tízezer milliárd feletti szintre. A gyors emelkedés a jegybank mennyiségi enyhítés (QE) programjának következménye. A program keretein belül az MNB egyrészt a hosszabb lejáratú magyar állampapírok megvásárlásával az adósságot rövidebb, (1 hetes) lejáratra konvertálta, másrészt a növekedési kötvény program keretében a hazai vállalkozások egy részének biztosított hosszú lejáratú, olcsó forrást, amely esetében a keletkező többlet likviditás szintén az egy hetes betétben csapódott le. Az egyhetes betétre fizetett kamat a jegybank számára költség, ami végső soron a költségvetést terheli, így mindenképpen érdemes vele számolni az államadósság-finanszírozás kapcsán.

Az egyhetes betéten kívül a másik jelentős tényező, amit érdemes figyelembe venni, az a szintén tízezer milliárd forintos nagyságrendű lakossági állampapír állomány. A lakossági papírok esetében visszaválthatóság miatt ugyanis a meghirdetett futamidő a gyakorlatban nem jelenti azt, hogy az állam arra az időtávra biztosította magának a forrást. A papír vásárlója egy put opcióval rendelkezik, 100-as névértéken tőkeveszteség nélkül visszaválthatja a kötvényt, ha kedvezőbb megtakarítási formát talál, vagy egyszerűen csak szüksége van a pénzre.  Az elmúlt hónapok adatai is azt mutatják, hogy hatalmas méretekben indult meg a visszaváltás, más kedvezőbb kamatozású termékre konvertálás, ami a költségvetés számára várhatóan újabb plusz terhet jelent.

Leegyszerűsítő feltételezésekkel élve, figyelembe véve az egyhetes betéti állományt és a lakossági papírok esetében a valóságban sokkal rövidebb lejárati időt, inkább azt mondhatjuk, hogy a magyar államadósság átlagos lejárati ideje 4,5 év körül lehet (piros pont az ábrán). Hasonló korrekciót alkalmazva a 2010-es értékre azt láthatjuk, hogy ugyan sikerült növelni az adósság lejárati idejét 2010-hez képest, azonban a javulás nem annyira impresszív, mint az ábrán megfigyelhető. A jelenlegi 4,5 év körüli szám pedig európai összehasonlításban nagyon alacsony, a régiónkban csak Lengyelország esetében találhatunk hasonló értéket. További érdekesség, hogy a 4,5 éves áltagos értéknél a külföldi devizában denominált magyar államadósság lejárati idejét is figyelembe vesszük. A devizaadósság esetében pedig nagyjából duplázódott a lejárati idő az elmúlt tíz évben, ugyanakkor a súlya szerencsére jelentősen csökkent. A devizaadósság hatását kiszűrve nagyjából az látszik, hogy a forintban denominált államadósság átlagos lejárati ideje csak minimálisan tudott nőni 2010-hez képest. A gyorsan emelkedő forint kamatok miatt pedig ez jelentős költséget jelenthet majd a költségvetés számára az elkövetkező években. Ezeket a költségeket érdemes lehet figyelembe venni, a növekedési hitelprogram, vagy általában a QE programok költség-haszon elemzéseinél. 

Lesz –e alacsonyabb infláció, lényegesen magasabb munkanélküliség nélkül?

2022. augusztus 04. 09:27 - Bebesy Dániel

Régóta megy a vita a közgazdászok között, hogy a jelenlegi magas inflációt milyen reálgazdasági áldozatokkal lehet majd letörni. Mennyire kell fékezni a gazdaságot a jegybankoknak, hogy alábbhagyjon a magas áremelkedési ütem? A vitában két iskola áll szemben egymással, vannak akik szerint lehetséges a puha földet érés (soft landing), amikor az infláció úgy csökken vissza a kívánatos szintre, hogy közben a gazdaság csak kis mértékben lassul, míg mások szerint elkerülhetetlen a becsapódás, a komoly növekedési áldozatokkal járó hard landing. Az amerikai gazdaság esetében Alan Blinder összegzése alapján az elmúlt 70 év tizenegy jegybanki szigorítási ciklusa közül csupán  3-4 esetében beszélhetünk puha földet érésről. Az utolsó tipikus soft landing az 1994-es FED szigorítási ciklus alatt volt, amikor a gazdaság annak ellenére elkerülte a recessziót, hogy a FED jelentősen emelte a kamatokat. A jelenlegi helyzet sok olyan tényezőben különbözik az 1994-es ciklustól, ami megnehezíti a puha földet érés szcenárióját. Sokkal magasabb  most az infláció és sokkal alacsonyabb a munkanélküliségi ráta az USA-ban, így várhatóan a pénzromlási ütem szignifikánsabb  letörése a munkanélküliség komolyabb emelkedésével, és így jelentősebb növekedés visszaeséssel jár majd. Az amerikai jegybank részéről a puha földet érés forgatókönyvben bizakodók mégis azt állítják, hogy jelenleg a munkaerőpiacot úgy is lehet hűteni, hogy az nem jár a munkanélküliségi ráta nagyobb emelkedésével. Érvelésüket arra alapozzák, hogy még soha nem volt olyan magas a nyitott, betöltetlen állások száma az USA-ban mint most. A munkaerőpiac hűtése, a gazdaság lassulása, szerencsés esetben először ezeket a betöltetlen álláshelyeket tüntetné el, vagyis a cégek az elbocsátások helyett, inkább a meghirdetett új álláshelyeket vonnák vissza. Lawrence H. Summers és Olivier Blanchard közgazdászok héten publikált anyaga viszont azt mutatja, hogy erre a szerencsés forgatókönyvre kicsi az esély. A szerzők szerint a történelmi tapasztalatok alapján a múltban gazdasági fékeződés idején a nyitott állások arányának csökkenése mellett a munkanélküliségi ráta is jelentősen emelkedett. A nyitott állások aránya – vacancy rate –  a betöltetlen munkahelyek arányát mutatja a betöltött és betöltetlen állások összegéhez képest. A munkanélküliségi ráta és a betöltetlen állások arányának együtt mozgását az úgynevezett beveridge görbe írja le. Nagyarányú betöltetlen állás mellett általában a munkanélküliségi ráta alacsony, és a magas munkanélküliségi ráta pedig értelemszerűen alacsonyabb nyitott, betöltetlen állást jelent. 

20220804_1.png

Az ábrán kék pontokkal láthatjuk azokat az időszakokat, amikor a betöltetlen állások aránya a gazdasági ciklus felívelő szakaszában a maximum értéket érte el, majd piros pont mutatja a kék elmúltával mért adatokat. A beveridge görbe esetében a kapcsolat a munkanélküliségi ráta és a betöltetlen állások aránya között nem lineáris, van egy kis konvexitása a görbének, és erre alapozza optimizmusát a FED. Állításuk szerint ilyen kiugró arányú betöltetlen állás mellett a görbe nagyon meredek lehet, vagyis nyitott állások gyors csökkenése nem löki feljebb nagymértékben a munkanélküliségi rátát. 

20220804_2.png

Az elmúlt években sok olyan dolog megtörtént a világgazdaságban, amire korábban nem volt példa. Ilyen magas arányú betöltetlen állást sem láttunk korábban, így lehet reménykedni abban, hogy a mostani helyzet más, mint a Summers és Blanchard által bemutatott korábbi korrekciók.  Mindenesetre a héten megjelent amerikai munkaerőpiaci adatok szerint a betöltetlen állások száma meredeken zuhanni kezdett.

Hogyan magyaráznád el másnak, hogy mi is az a recesszió?

2022. augusztus 03. 08:00 - Pintér András

Sajnos a jelenlegi helyzetben foglalkoznunk kell egy kényelmetlen kérdéssel: mi is az a recesszió?

Az ezen sorokat olvasók számára feltételezhetően nem kell túlmagyaráznunk a fogalmat, ugyanakkor valljuk be, ha pár, közérthető mondatban kellene összefoglalnunk a jelenséget a gazdasággal nem foglalkozók számára, nem is lennénk olyan könnyű helyzetben. Recesszió, amikor esnek a részvényárfolyamok? Amikor sokan elveszítik az állásukat? Amikor a nagy autógyáraknak ugyanolyan rosszul megy, mint a sarki zöldségesnek? Amikor negatív GDP-számokat publikálnak a statisztikai hivatalok? Ugye, hogy nem is olyan egyszerű a helyes választ megtalálni! 

Maga a recesszió kifejezés latin eredetű, szó szerinti fordításban visszalépést jelent. Számos közgazdász értelmezése szerint ez a „gazdasági visszalépés” akkor valósul meg, amikor két egymást követő negyedévben a GDP növekedése a megelőző negyedévhez képest negatív. Ezen meglehetősen technikai jellegű megfogalmazás miatt (a GDP alakulását számos technikai tényező befolyásolja, például a készletszintek alakulása) ugyanakkor tanulságos megvizsgálnunk a tengerentúli gyakorlatot is. Különösen a mostani helyzetben!

Az USA-ban a recesszió kapcsán a végső szót egy non-profit intézmény, a National Bureau of Economic Research (NBER) mondja ki, honlapjukon részletes összefoglalóban bemutatva az általuk használt módszertant. A NBER szerint a recesszió „a gazdasági aktivitásban mutatkozó jelentős visszaesés, ami a gazdaság széles körét érinti és időben tovább tart, mint pár hónap”. Mélység, szélesség, időbeliség – szól tehát az intézmény hármas kritériumrendszere, hozzátéve, hogy bizonyos speciális esetekben (lásd 2020 tavaszának rövid Covid-recesszióját) eltérő súlyokkal kerülnek egyes tényezők figyelembevételre.

20220729_1.png

Az amerikai recesszió-definíció tehát rugalmasabb, mint a pusztán statisztikai megközelítés, már csak azért is, mert nem csupán a GDP-adatokat veszi figyelembe, hanem gazdasági indikátorok széles körét. Személyes jövedelmek, foglalkoztatottsági adatok, háztartási fogyasztási statisztikák, ipari termelés – hogy csak párat említsünk a NBER által figyelt havi adatok közül. Nincsenek fix szabályok, nincsenek fix súlyok – az NBER tehát számok alapján, de egy picit érzésre dönt minden egyes alkalommal.

És hogy miért érdekes mindez különösen a mostani helyzetben? Alapvetően azért, mert a két megközelítés eltérő üzeneteket küld. Elég csak az USA esetére gondolnunk, ahol számos egyedi tényező hatására a két egymást követő negatív GDP-növekedésű negyedév már a hátunk mögött van 2022 első félévében, mégsem bizonyos, hogy a NBER értelmezése alapján már recesszióról beszélnénk. A munkaerőpiac és a lakossági fogyasztás bár veszít momentumából, összességében még erős – nem véletlenül kapaszkodnak az amerikai politikusok is ebbe az értelmezésbe – így tehát a gazdaság egészét érintő, mély visszaesésről nehéz lenne egyelőre beszélnünk.

Persze ahogy az a DB elemzése is megmutatja, nem kizárható, hogy a vita igazából pusztán technikai jellegű, és pár hónapról fog csak szólni. A második világháborút követő időszakban ugyanis nem volt arra példa, hogy két egymást követő mínuszos negyedévet ne azonosítson végül a NBER is recessziós periódusként.

20220729_2.png

A dolog további pikantériája, hogy a recessziós időszakok azonosítását a múltban a NBER mindig is jelentős csúszással tette csak meg: az elmúlt évtizedekben 4 és 21 (!!!) hónap telt el az NBER bejelentése és a gazdasági fordulópontként azonosított első hónap között. Ahogy a szervezet fogalmaz, nincs fix időbeli menetrendjük, addig várnak, amig kellő magabiztossággal meg nem győződtek a gazdasági csúcsok és mélypontok időbeliségéről. Az utolsó két recessziós periódusnál maradva, a 2008. januárjában induló visszaesést hivatalosan 2008. decemberében hirdették ki, a 2020. márciusit pedig 2020. júniusában. Szóval ha recesszió is vár az amerikai gazdaságra, arról valós időben nem a NBER-től fogunk tudni, ők csak pár hónap vagy negyedév múlva szólnak, visszamenőlegesen.   

Sokat fognak vitatkozni tehát a közgazdászok és gazdaságpolitikai döntéshozók a helyes megközelítésről – ezt a vitát ugyanakkor szerintem meg is hagyhatjuk nekik, különösen azért, mert a recesszió mindig valahol szubjektív érzékelés is. Egy állását elveszítő munkavállaló már recessziót érez, amikor egy ügyesen navigáló vállalkozónak még lehet, hogy jól megy a szekér – a statisztika egyik legnagyobb kihívása mindig is ezen egyéni szint folyamatok kollektív megragadása volt (gazdasági recesszió az, amikor a szomszédod elveszti  az állását; amikor Te is, az már gazdasági depresszió – tartja a régi mondás). 

A recesszió bonyolult dolog, nem csak gazdasági, hanem definíciós szempontból is. Ha gazdasággal nem foglalkozó ismerőseim engem fognak kérdezni az elkövetkező hónapokban, abban ugyanakkor biztos vagyok, hogy nem GDP-számokról kezdek majd el nekik beszélni. Nem csupán közgazdász szemmel tartom ugyanis jobbnak az NBER megközelítését, hanem valahogy az kézzelfoghatóbb és életszagúbb is: összgazdasági szinten recesszió akkor van, amikor a gazdasági aktivitás széles körben, tartósan és jelentősen lassul.

Persze miközben ezt felelem majd, végig az eszemben motoszkál majd, hogy a recesszió valahol mindig egy egyéni szintű érzés marad. Az egyéni életek „gazdaságilag visszalépésének” szubjektív érzékelése és megélése az, aminek hátteréről kérdezőim igazából tudni akarnak, nem pedig arról, hogy minderről mit gondolnak az európai statisztikusok vagy az amerikai üzleti ciklus kutatók.  

 

(A cikk rövidített verziója a Világgazdaság honlapján jelent meg.)

Szembenézni a valósággal – vállalatvezetők a lassuló gazdaságban

2022. július 21. 10:50 - Pintér András

Fájni fog – jeleztük már mi is május végén, amikor is egyre több jele látszott a gazdasági növekedés lassulásának. A háború elhúzódó hatásai, a jegybankok infláció elleni küzdelme nyomán szigorodú kamatkörnyezet, az európai energiaválság pedig az azóta eltelt időszakban egyre több ember szemét nyitotta fel arra, hogy az elkövetkező időszakban világszerte a növekedés érezhető momentum-vesztésével kell számolni. Persze arról változatlanul lehet vitatkozni, hogy hol lesz ebből valódi recesszió, és hol csak a növekedési ütem visszaesése, mindez a lényegen igazából nem változtat: a gazdaság valamennyi szereplőjének arra kell készülnie, hogy ez előttünk álló 1-2 év nehezebb lesz, mint a mögöttünk álló időszak. És láthatóan sokan már így is készülnek. 

De nem mindenki.

Legalábbis ez derül ki a Duke University és két régiós amerikai jegybank együttműködésében készülő felmérésből, melyben negyedévről negyedévre a meghatározó amerikai vállalatok pénzügyi vezetőit (CFO-it) kérdezik meg várakozásaikról. A mostani, május vége és június eleje között készült kérdőívre adott válaszokban persze bizonyos szempontból látszódik, hogy a CFO-k is érzékelik a helyzet romlását: az amerikai gazdaság kilátásaira vonatkozó, 0-100-as skálán mért optimizmus indexük a 2021 eleji 70 pont körüli értékről a vízválasztónak számító 50-es érték környékére esett vissza 2022 közepére. Az amerikai gazdaság a recesszió szélén billeg – vélik tehát (teszem hozzá: helyesen) az amerikai vállalatvezetők. 

20220721_1.png

Van ugyanakkor még egy nagyon érdekes kérdés a felmérésben, melyben a vezetőket nem a gazdaság általános helyzetéről, hanem saját cégük kilátásairól kérdezik. És itt kezdődnek az érdekességek.

Ahogy az ábrán is látszik, hosszabb távon is jellemző, hogy a cégek saját kilátásaikkal kapcsolatban alapvetően optimistábbak, mint a gazdaság egészével kapcsolatban. Aki ismeri a viselkedési közgazdaságtan és pszichológia szakirodalmát, annak számára ebben nincs is semmi meglepő – az ún. above average hatás régóta ismert jelenség. Legyen szó akár autóvezetési képességekről, befektetési teljesítményről vagy bármilyen más szakmai tudásról, az ilyen jellegű felmérésekről rendre az derül ki, hogy – a statisztika rideg és száraz törvényszerűségei által diktált 50%-kal szemben – az emberek 70-90%-a az adott dimenzióban átlagon felülinek tartja magát. Ennek fényében nem meglepő, hogy a vállalatvezetők is szinte mindig jobbnak látják saját cégük helyzetét, mint másokét. (Az önbizalomra persze egy vállalkozónak szüksége is van – számos tanulmány fedte fel, hogy enélkül az önbizalmi szint nélkül nincs igazi vállalkozószellem, nincsenek Steve Jobs-ok és Elon Musk-ok.)  

Csakhogy a mostani felmérés a két értékelés közötti különbség jelentős kitágulásáról árulkodik. A 2002 óta rendelkezésünkre álló idősor 6,5 pontos átlagos eltérésével szemben a CFO-k 2022 közepén saját vállalatuk kilátásait több mint 17 ponttal kedvezőbbnek ítélik a felmérés skáláján, mint az USA gazdaságának általános helyzetét. Ekkora különbségre az elmúlt 20 évben egyszer sem volt példa, az pedig azt hiszem, senkit sem nyugtat meg, hogy amikor utoljára hasonló szintekre nyílt az olló, az pont a 2008-as nagy gazdasági világválság idején volt.

A két mutató között kitágult különbség és annak múltbeli példái kapcsán nekem így az az érzésem, hogy mintha sokan még mindig egy picit a homokba dugnák a fejüket az elmúlt időszak aranykora után. „Nagyon nehéz időszak előtt áll az amerikai gazdaság, és a mi kilátásaink sem olyan jók ugyan, mint tavaly, de azért mi sokkal jobban megleszünk" – gondolják a felmérés alapján az amerikai cégek.

Hát, ők tudják.

A valósággal való szembenézés szerintem azért más hozzáállást – és felkészülést – indokolna.

 

A háborút a dollár nyeri

2022. július 13. 15:50 - Bene Zsombor

Múlt héten arról írtam, hogy a gyenge deviza nem kívánatos jelenség lett a jegybankok szemében és azért küzdenek, hogy ne gyengüljön a saját devizájuk. Úgy tűnik ez a harc a Fed-nek sikerül leginkább, még akkor is, ha egyéb tényezők is segítik a dollár erősödését. Ezúttal azt próbálom körbejárni, mi szól amellett, hogy tovább szigorítson a Fed, illetve mi hozhat enyhülést a monetáris politikában.

Érvek a további kamatemelések mellett

A munkaerőpiac továbbra is nagyon feszes az USA-ban, a munkanélküliségi ráta 3,6%-os mélységben, így a Fed egyik mandátuma teljesül, ami lehetővé teszi, hogy kizárólag az árstabilitásra koncentráljon. Ráadásul az áremelkedés jelenlegi mértéke messze meghaladja a 2%-os célt, ezért még abban az esetben is szigorítania kellene, ha az infláció elérte volna a csúcsát és lassulna. A kormányzati oldalról is nagy a nyomás, hiszen a lakosság számára is elsőszámú probléma lett a magas infláció, és jó eséllyel az időközi választásokon is ez lesz az egyik központi téma. Végezetül pedig a Fed saját hitelességét illetően is fontos, hogy megfékezze az inflációt azok után, hogy tavaly sokáig nem tett semmit, arra hivatkozva, hogy csak átmeneti jelenségről van szó.

20220713_1.png

forrás: Bloomberg

Megállhatnak a kamatemelések?

A romló beszerzési menedzserindexek arról árulkodnak, hogy a gazdasági aktivitás lassulni fog a következő hónapokban, ami választás elé állíthatja a Fed-et: gazdasági növekedés vagy alacsonyabb infláció? További indok lehet a monetáris környezet enyhítésére, hogy a hosszútávú inflációs várakozások már a háború előtti szint alá süllyedtek, amit a Fed a saját eredményeként könyvelhet el. Emellett egyre többen ismerik fel a Fed felelősségét a vagyoni egyenlőtlenség elmélyülésében, ezért egy túl szigorú monetáris politika okozta recesszió újabb támadási felületet adna, hiszen alacsonyabb jövedelműek sérülékenysége továbbra is magas. Az utolsó érv pedig a magas államadósság, ugyanis a kamatok növekedése egyre nehezebb helyzetbe hozná a költségvetést, különösen akkor, ha a korábban említett gazdasági lassulás bekövetkezne.

A fentieket összegezve, nálam a mérleg nyelve inkább a további szigorítások felé billen, úgy gondolom, hogy a Fed idén még nem fog leállni a kamatemelésekkel, de mivel a piac is ezt árazza, ezért az lenne a meglepetés, ha mégis így döntenének.

A fordított devizaháború

2022. július 04. 08:00 - Bene Zsombor

Amíg az előző évtized arról szólt, hogy a jegybankárok azon fáradoztak, hogy meggátolják devizájuk erősödését, illetve gyengítsék azt, és ezzel némi versenyelőnyre tegyenek szert (ezt hívtuk devizaháborúnak), addig az idei évben ennek pont az ellenkezőjét láthatjuk. Az ultra laza monetáris politika korszakának vége (legalábbis egyelőre), amit jól mutat, hogy idén egymást érték a kamatemelések a világban, amelyek száma június közepére elérte a 80 darabot. Legutóbb éppen a svájci jegybank emelt 15 év után váratlanul kamatot. A 180 fokos fordulat magyarázata egyszerű. A 2010-es években enyhe inflációs nyomás volt jelen a gazdaságokban, azonban 2022-ben az infláció lett az első számú ellenség a gazdaságpolitikusok szemében, ezért a gyenge deviza nem kívánatos jelenség többé, hiszen az importon keresztül tovább fokozza az inflációs nyomást. Várakozásom szerint a „fordított devizaháború" intenzitása nagy maradhat, hiszen ha egy jegybankár azt látja, hogy a többi jegybank kamatot emel, akkor a tervezettnél többet kell emelnie, hogy az eredetileg kívánt hatást elérje. A tempót pedig nem más, mint a Fed diktálja jelenleg, aki a legutóbbi alkalommal 75 bázispontot emelt és a következő ülésére is egy ugyanekkora mértékű emelés van beárazva.

Stagfláció, akkor és most, hasonlóságok, különbségek

2022. június 28. 10:52 - Bebesy Dániel

A több évtizedes inflációs csúcsok kapcsán a befektetők már a tavalyi év során is sokszor emlegették a stagflációs félelmeket, ami a magas infláció és gyenge gazdasági növekedés meglehetősen kellemetlen kombinációjára utal.  A stagflációs kifejezés az 1970-es évekből származik, amikor az infláció hirtelen megugrott és az 50-60-as évek erőteljes gazdasági növekedése kifulladt. Az elmúlt időszakban nem véletlenül került újra elő a kifejezés, hisz a két korszak között számos hasonlóságot találhatunk. A 70-es évek inflációs sokkját is nyersanyagárrobbanás kísérte, ami akkor is részben háborúkhoz volt köthető. A mostani helyzet eddig egyelőre ezért tűnt szerencsésebbnek, mert a magas infláció mellett a gazdasági növekedés is élénk maradt, a munkanélküliségi ráta a világon mindenhol alacsony szinteken van. Az elmúlt hónapok során azonban negatív változás bontakozott kis, a jegybankok jelentős kamatemelései erőteljes gazdasági fékeződést vetítenek előre. A borúsabb kilátások miatt a nagy befektetési bankok az elmúlt hetekben elemzéseikben egyre nagyobb esélyt adtak egy közelgő gazdasági recessziónak.

Fékeződő növekedés

A FED a múlt héten publikálta a legfrissebb negyedéves prognózisát, melyben az idei évre mindössze 1.7%-os gazdasági bővülésre számít, még év elején a piac pedig 4 százalék körüli bővülést prognosztizált az USA-ban. A lassulás nem lehet nagy meglepetés, hisz kifutottak a költségvetési élénkítő intézkedések, a COVID válság miatti elhalasztott kereslet pozitív hatása is lecseng lassan, és a fogyasztóknak az egyre magasabb kamatokkal is meg kell küzdeniük. Az USA-ban a FED szigorítási ciklusok érthető módon mindig komolyabb lassulással járnak, a második világháborút követő 11 emelési ciklus során csupán háromszor sikerült elkerülni a recessziót az USA-ban. Középtávon előretekintve a nagy kérdés, hogy az elmúlt másfél év erős visszapattanása után milyen lesz a gazdasági növekedés átlagosan, vagyis változott-e valami  a COVID előtti időszakhoz képest? A COVID előtti helyzet nem volt rózsás, a 2019-es 2,6 százalékos globális növekedés évtizedes mélypontnak számított, de a 2010-es  évtized 3 százalék körüli átlaga is jelentősen elmaradt a megelőző évtized 3,4 százalékos átlagától. A gazdasági növekedést meghatározó alapvető tényezők vizsgálata alapján a kilátások nem túl jók. A munkaképes korú lakosság csökken, a magas adósságráták fékezőleg hatnak, és egyelőre a termelékenység alakulásában sem látszik gyorsulás. A Világbank szerint a 2020 évtized átlagos globális növekedése 0,6 százalékponttal lehet lejjebb a 2010-es évtizedhez képest.   A munkanélküliségi rátákat nézve a helyzet egyelőre jónak mondható, de tudjuk, hogy a lassulás hatása mindig picit késve jelentkezik a munkaerőpiacon. Az infláció és munkanélküliségi ráta összegéből képzett misery – „nyomorúság” – index egyelőre az alacsony munkanélküliségi ráta miatt marad el a 70-es évek értékeitől. A heti rendszerességű munkaerőpiaci statisztikákban már látszik kisebb romlás az USA-ban és FED is a jelenlegi alacsony ráta emelkedésére számít.

20220628-1.png

A 70-es évek stagflációs időszaka nem azt jelentette, hogy elhúzódó recesszióban vergődött a világ. Az 1970-es évtizedet jellemző 4 százalék alatti átlagos gazdasági növekedés mai szemmel kifejezetten magasnak számított, és csak az 50-60-as évekre jellemző nagyon erős 5-5,5 százalékos gazdasági bővüléshez képest jelentett látványos fékeződést. Természetes az egy főre jutó GDP növekedés esetében rosszabb volt a helyzet, hisz akkoriban még gyorsabb volt a népesség növekedés.  Az évtized során a növekedés nagyobb kilengéseket mutatott, 1975-ben  globális recesszió volt, az USA-ban pedig három is, ha a 80-as évek elejit is beleszámoljuk.

Az inflációval már régebb óta gond van

Míg a gazdasági növekedés alakulását érintő hasonlóságok frissebb fejleménynek számítanak, az infláció gyorsulása kapcsán vont párhuzamok a 70-es évek eseményeivel már jóval korábban megjelentek, a tavalyi év második felében már meredek emelkedést láthattunk. Az infláció a világ majdnem minden országában több évtizedes csúcson van, legutoljára a 70-80-as években tapasztalhattunk hasonló pénzromlási ütemeket. Egyes módszertani korrekciókat figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy az USA-ban mért 9 százalék körüli inflációs ütem csak néhány százalékponttal van lemaradva a 70-es évek végén látott szintektől.  Az elmúlt két évvel szemben a 70-es években kicsit fokozatosabb volt az infláció gyorsulása, a 60-es évek második felében már folyamatosan kúszott felfelé az infláció, majd igazán 1973-ban robbant be, és globálisan és az USA-ban egyaránt 10 százalék fölé ugrott. 1973 és 83 között a globális infláció 11,3 százalék volt, szemben az 1962-1972-es évtized 3,6 százalékával.

20220628-2.png

Hasonlóan a mostani helyzethez az infláció megpattanása akkor is részben háborús helyzethez volt köthető, 1973-ban tört ki az arabok és az izraeliek között a yom kippur-i háború, mely ugyan gyorsan véget ért, azonban tartósan magas olajárat hozott. Az olaj mellett más nyersanyag árak is meredeken emelkedtek a 70-es években, az élelmiszer árakban például az első világháború óta eltelt időszak legdurvább megugrása következett. Az energia és az élelmiszerárak az elmúlt két évben most is meredeken emelkedtek, az energia esetében a 70-es évek óta eltelt időszak második leggyorsabb drágulását láthattuk, és az élelmiszerár emelkedés üteme is dobogós.

Lemaradtak a jegybankok

A kínálati sokkokon túl az  infláció emelkedésében az 1970-es években hasonlóan a jelenlegi helyzethez közrejátszott az is, hogy tartósan nagyon laza volt a monetáris politika. Az 1970-es évtizedben hasonlóan a 2010-2021-es időszakhoz a globális reálkamat átlagosan csupán 0,5 százalékos szinten volt, ami nagyon alacsonynak számított. Az USA esetében látható, hogy a legfrissebb inflációs adatokkal igazított FED irányadókamatból számított reálkamat jelenleg még az 1970-es évekhez képest is lazább monetáris kondíciókat jelent. Úgy tűnik tehát, hogy a jegybankok akkor és most is jelentősen lemaradtak. Az 1960-as évek vége felé a probléma abból adódott, hogy a FED az 50-60-as évek robosztus gazdasági növekedése alapján túlbecsülte az amerikai gazdaság potenciális növekedést, és így nem reagált időben a túlfűtöttségre. Az elmúlt években a FED lemaradása részben szándékos volt, hisz az elmúlt évtized deflációs veszélyei, a zéró kamatküszöb problematikája miatt a FED 2020-ban változtatott működési keretrendszerén, melynek lényege az volt, hogy szándékosan hagyja túlgyorsulni az inflációt. A lemaradást a 70-es évek során viszonylag későn ismerte fel a FED, és a 70-es évek végén Paul Volker elnöksége alatt kezdett radikális kamatemelésekbe. A mostani helyzet megítélése ebből a szempontból nehéz, hisz egyrészt a FED a prognózisa alapján az idei évre az egyik legagresszívabb, összesen 350 bázispont körüli kamatemeléssel kezdődő szigorítási ciklusát tervezi, másrészt viszont jövőre már nem számol komolyabb, további emelésekkel, és a 4 százalék körüli csúcs egyáltalán nem számít magasnak.

20220628-3.png

Arra a kérdésre, hogy az USA-ban miért lehet elég a 4 százalék körüli FED irányadó kamat az infláció megfékezésére, azok a tényezők adhatják meg a választ, amik az 1970-es évekhez képest a jelentősebb különbségeket jelentik. A Világbank a jelentésében a Covid költekezés után gyorsan visszafogott költségvetési politikát, az elmúlt évtizedek során antiinflációs hitelességet nyert jegybanki monetáris politikákat, az egyelőre horgonyzott inflációs várakozásokat és az összességében rugalmasabb és kevésbé energia intenzív globális gazdaságot említi jelentősebb különbségként. Ezek a differenciák meglehetősen nagy bizonytalanság mellett arra engedhetnek következtetni, hogy talán most kisebb reálgazdasági áldozattal járó, rövidebb ideig tartó inflációs időszak elé nézünk.

Piaci hatások

Piaci befektetőként egyértelműen kijelenthető, hogy a stagflációs időszak egyáltalán nem kedvez a befektetéseknek. Az elmúlt hónapok során történt ritkán látható, szimultán részvény és kötvénypiaci árzuhanás ezeknek a félelmeknek tudható be. Az 1970-es évtized hozta az egyik leggyengébb teljesítményt az amerikai részvénypiacon. A 6 százalék körüli éves hozam nem tűnik annyira rossznak, a baj csak az, hogy ez nominális érték, és inflációval igazítva már negatív. A magas inflációs környezetben jól teljesítettek a nyersanyagok, 800 százalékot ment az olaj, 1000% körül drágult az arany, és az ingatlan piac is jó befektetésnek számított. A nyersanyagok és az ingatlanpiac most is jól kezdte az évtizedet, az arany árfolyama sokak meglepetésére két éve nem csinál semmit.  A részvény és kötvénypiaci veszteségek az idei év első felében páratlannak mondhatóak, de hosszú még az előttünk álló évtized. A 70-es évek stagflációs időszakát követő megugró globális kamatok különösen nagy kihívásokat jelentettek a feltörekvő piaci országok számára. A 70-es években egy nagy globális eladósodási hullám zajlott, melyhez a táptalajt az alacsony reálkamatok és a magas olajárakból képződő óriás bevételek (petro dollárok) biztosították. A 80-as években a FED szigorításokat követően csődhullám indult a feltörekvő piacokon, elsősorban a Latin Amerikai országok esetében. A 2010-es évek az alacsony reálkamatok miatt szintén nagyon gyors eladósodást hoztak, az adósságszintek mind a fejlett mind a feltörekvő országok esetében rekordszintekre emelkedtek. Jelentősen emelkedő kamatszintek mellett, ez az adósság teher most is tarthatatlan lesz.

20220628-4.png

A magas infláció és a lassuló globális növekedés egyelőre stagflációs forgatókönyvet vetít előre, azonban ez nem jelenti az 1970-1980-as évtizedek feltétlen megismétlődését. Jelenleg óriási a bizonytalanság a kilátásokat illetően, sok a hasonlóság, azonban alapvető különbségek is vannak a 40 évvel ezelőtti időszakhoz képest. Az is könnyen elképzelhető, hogy egy-két év múlva ismét a túl alacsony infláció jelent majd kihívást. A 70-es évek biztosan nem ismétlődnek, de az akkori tapasztalatok jó fogódzókat nyújthatnak a mostani bizonytalan helyzetben.

 

(A cikk eredetileg a Portfolio.hu-n jelent meg.)

Nehezebb időkben nehezebb mellébeszélni

2022. június 27. 08:00 - Pintér András

Kettős hozzáadott értékű kötvények, továbbfejlesztett virtuális brókerek, interaktív tanácsadási vagyonkezelés - jól hangzó kifejezések, ha valakitől pénzügyeink kapcsán halljuk őket, még akár azt is gondolhatnánk, hogy az illető képzett szakember, aki igazán fontos dolgokról beszél nekünk. Egy baj van csak: ez mind handabanda, értelmetlen mellébeszélés, sületlenség. Nevezzük nevén: pénzügyi bullshit. Értelmetlen kifejezések, melyeket ezen a honlapon saját magam generáltam.  

(A szóhasználat talán elsőre erősnek tűnhet, de Harry Frankfurtnak, a princetoni egyetem filozófusának 2005-ös könyvét követően a „bullshit" elfogadott tudományos kifejezéssé vált. Frankfurt szerint a bullshit alapvetően az, amit az igazságra vonatkozó odafigyelés nélkül hoz létre valaki, másokra való hatásgyakorlás céljából.)  

A fenti jelenség leírása három svéd egyetemi kutató tanulmányából származik, amely azt vizsgálta, hogy az emberek mennyire fogékonyak a fentiekhez hasonló pénzügyi süketelésre. Azt találták, hogy a pénzügyi mellébeszélésre való fogékonyság fontos tulajdonságunk, amely annak ellenére, hogy kapcsolódik a területhez, nem feltétlenül áll szoros összefüggésben az érintett illető formális pénzügyi tudásával. Sőt, a kutatók pont azt találták, hogy az ilyen dumákat leginkább a fiatal, magas jövedelmű férfiak kajálják be, azok, akik pénzügyi ismereteiket egyébként is hajlamosak túlbecsülni (lásd a lenti ábra piros oszlopát, ahol az alacsonyabb érték a pénzügyi bullshit-re vonatkozó nagyobb fogékonyságot jelzi).

20220627_1.png

És hogy miért pont most jutott mindez eszembe? Alapvetően azért, mert a pénzügyi mellébeszélések, durvább esetben svindlik is ciklikusak. Általában eufórikus piaci hangulatban van belőlük a legtöbb, Kindleberger könyvéből pedig azt is tudjuk, hogy ezek napvilágra kerülése a legtöbb esetben a ciklusok fordulópontjain történik meg. Hogy miért? Egyszerű: azért, mert nehezebb időkben nehezebb mellébeszélni.

A piaci ciklusok és a pénzügyi bullshit közötti kapcsolatnak van még egy további érdekes dimenziója is, hiszen ahogy azt az elmúlt években a kutatók több esetben is kimutatták, a hangulatunk (az, hogy milyen érzelmi állapotban vagyunk) szintén befolyásolja a bullshit-re való fogékonyságunkat. Mégpedig úgy, hogy pozitív hangulatban jellemzően hajlamosabban vagyunk elhinni az üres lózungokat, pozitív hangulatban könnyebben becsaphatóak és félrevezethetőek vagyunk, mert kevésbé azonosítjuk a minket félrevezető információkat. Tőkepiaci eufória – általános pozitív hangulat – könnyebb becsaphatóság, adódik a logikai lánc, ami az elmúlt években a szemünk előtt játszódott le.

Így nem meglepő, hogy most, ahogy a gazdasági/inflációs/likviditási/kamatkörnyezet változik, máris egyre több az ilyen lelepleződés, elég csak a SPAC-ek vagy a kriptovilág egyes szegmenseiben történtekre gondolnunk (lehet, hogy nem is véletlen, hogy a most szemlézett tanulmányban leginkább sebezhetőnek találtak – fiatal, túlzott önbizalmú férfiak – az imént említett befektetésekben is élen jártak?). Annak, hogy a világ fordul körülöttünk, a tőkepiaci hatások mellett tehát még egy fontos következménye lesz: az elmúlt időszakban népszerűvé vált sok kifejezésről, szakzsargonról és konstrukcióról derül majd ki, hogy volt-e mögötte valódi tartalom, vagy üres légvár volt csupán.

Érdemes lesz tehát továbbra is nyitott szemmel és füllel járnunk, különösen úgy, hogy most már azt is tudjuk, hogy egyrészt személyiségünk, másrészt pedig aktuális hangulatunk is befolyásolja, hogy mennyire vagyunk fogékonyak arra, amit már a tudomány is egyszerűen csak nevén nevez. 

Jön, aminek jönnie kell?

2022. május 30. 13:31 - Pintér András

Képes lesz-e megfékezni az inflációt az amerikai jegybank jelentős gazdasági lassulás nélkül? – ez talán napjaink legfontosabb tőkepiaci kérdése. És nem csupán társadalmi, hanem tőkepiaci szempontból is, hiszen ha a válasz „nem", akkor a részvénypiacokon a már eddig elszenvedett 20%-os index-esések ellenére is további rázós időszak előtt állhatunk.

kep1_4.png

Nem csoda, hogy a befektetők indikátorok széles körét böngészik – a hozamgörbe alakjából, történelmi analógiákból vagy éppen a különféle gazdasági aktivitási mutatókból próbálva kiolvasni a recessziós valószínűségeket. Március végi kommentárjában a volt jegybankár, Bill Dudley pedig egy további mutatót dobott be a szélesebb köztudatba: az ún. Sahm-szabályt.

A Dudley által hivatkozott jelenségről először Claudia Sahm írt – innen a név. A közgazdász arra hívta fel a figyelmet, hogy onnantól számítva, hogy az amerikai munkanélküliségi ráta három hónapos mozgóátlaga minimum 0,50 százalékponttal emelkedik a megelőző 12 hónap minimumához képest, úgy tekinthető, hogy az amerikai gazdaság recesszióba süllyedt. Sahm nem a tökéletes recessziót előrejelző indikátort kereste (őt a fiskális stimulusok automatikus életbe léptetésének ideális időzítése érdekelte), kutatását most mégis erre a célra használják a piaci szereplők – annak ellenére, hogy leutóbbi blogbejegyzésében a közgazdász maga figyelmeztetett: „szabálya" közel sem kőbe vésett törvényszerűség.

kep2_1.png

A munkanélküliség és a recesszió közötti összefüggés mégis különösen érdekes, mert napjaink dilemmájának pont ez áll a középpontjában. Az inflációt ugyanis bár számos keresleti és kínálati tényező mozgatja, de ha egyszer megindultak az árak felfelé, az infláció megtöréséhez – ezt minden jegybankár jól tudja – határozottan meg kell törni a kialakult trendeket. Márpedig ha ez így van, akkor a munkaerőpiacon is trendforduló jöhet. Ahogy pedig az elmúlt évtizedek alapján látjuk, ha az USA munkanélküliségi ráta emelkedése átlépi a kritikus 0,50 százalékpontos szintet, akkor általában nincs megállás: a munkanélküliségben gyakran további 2-4 százalékospontos további emelkedés jön. És recesszió.  

Nem véletlen, hogy mostanában Jerome Powell, az amerikai jegybank második ciklusát kezdő elnöke is egyre gyakrabban hangsúlyozza: ez bizony fájni fog.

Ebben sajnos Sahm számai alapján egyet kell, hogy értsek vele. A kérdés már csak az, hogy mennyire.  

----

A cikk eredeti, rövidített verziója a Világgazdaságban jelent meg. 

süti beállítások módosítása