Tizenegyesrúgáskor nagyjából fél másodperc alatt ér el a labda a kapuig. Az emberi reakcióidőt is figyelembe véve a focikapusok így nem várhatják meg a rúgás pillanatát – nincs más lehetőségük, mint hogy az elrúgás pillanata előtt eldöntsék, melyik irányba vetődnek. Nem tudhatják bizonyosan, mit hoz a jövő, mégis dönteniük kell. Bizonytalan környezet, döntési kényszer – pont, mint a befektetések világában.

A dolog ott válik érdekessé, ha megnézzük, hogy a kapusok ténylegesen hogyan viselkednek. Michael Bar-Eli és kutatótársai szerint a válasz: nem túl logikusan. Az általuk vizsgált több száz tizenegyesnél a játékosok nagyjából egyenlő, egyharmados arányban rúgták a büntetőt a kapu jobb és bal oldalára, illetve középre. Ezzel szemben a kapusok szinte minden esetben elvetődtek valamelyik sarokra, és csak a büntetők 6%-nál maradtak középen. Azaz az esetek 94%-ában aktívan csináltak valamit és csak 6%-ban maradtak mozdulatlanok. Bizonytalan helyzetben találták magukat és úgy érezték, hogy valamit muszáj csinálniuk, pedig védési esélyeik szempontjából pont az lett volna a legjobb, ha tétlenek maradnak.

Csakhogy a látszatra adni kell, a külső szemlélőnek úgy kell tűnnie, hogy a kapus mindent megtett a siker érdekében. Képzeljük el, hogy a VB-döntőn a sorsdöntő tizenegyesnél az ellenfél játékosa zavartalanul a jobb sarokba gurítja a labdát, miközben csapatunk hálóőre mozdulatlanul középen marad. Mit mondanának erre (csak a nyomdafestéket tűrő gondolatokat idézve)? Jó eséllyel azt, hogy nem is értjük, miért nem próbálta meg a védést, miért nem tett meg mindent. Az elvárt viselkedés tehát az, hogy vetődniük kell („nem találta el az irányt, de legalább csinált valamit!"), még akkor is, ha nem ez az optimális döntés.

A szakirodalom ezt cselekvési torzításnak (action bias) nevezi: az arra való emberi hajlamot, amikor – sok esetben csak a látszat miatt – akkor is csinálunk valamit, amikor a passzivitás lenne a legjobb stratégia. Mint a legtöbb viselkedési hajlam esetében, a magyarázat itt is jó eséllyel evolúciós gyökerű: az afrikai szavannákon a túlélést a gyors döntések segítették, nem pedig a hosszú filozofálgatás. Egy megzörrenő bokor esetén a túlélés szempontjából kifizetődőbb volt tízszer feleslegesen elfutni, mint egyszer tévesen tétlenül maradni, azon morfondírozva, hogy akkor ez most tényleg egy közelgő oroszlán lehet-e vagy sem. 

A világ azóta persze sokat változott, döntési hajlamaink viszont vajmi keveset – mindez pedig a befektetési döntéshozatal szempontjából nem túl jó hír. Helyzetünk pedig nagyon hasonló a focikapusokéhoz: az ismeretlen jövő fényében, más emberek várható döntéseit is figyelembe vevő valószínűségi döntéseket kell hoznunk. A tétlenségre való képtelenség pedig megtakarítóként legalább ugyannyira kontraproduktív, mint a fociban. A trendek helyett a napi zajra való reagálás, a piacokról történő ki- és beugrálás, az aktuális slágertermékek fanatikus kutatása általában rossz időzítési döntéseket és feleslegesen magas tranzakciós költségeket eredményez.

A tétlenség (ami természetesen nem összekeverendő a kritikus helyzetekben való lebénultsággal és döntésképtelenséggel) tehát a befektetések területén is sokszor optimálisabb, mint a túlzott ficánkolás. Tétlennek maradni – legyen szó akár portfólió kezelőkről, vállalati menedzserekről, befektetési tanácsadókról vagy megtakarítókról – ugyanakkor ezen a területen ugyanazon okok miatt nehéz, mint a kapusoknál. Mert nem ez az elvárt, nem ez a normálisnak tartott viselkedés. Ezért sokszor inkább maradnak a pótcselekvések, a hangzatos tervek és a „tegyünk úgy, mintha csinálnánk valamit" megoldások. Ahhoz pedig, hogy ez ne így legyen, hatalmas fegyelem kell – ahogy Charlie Munger megfogalmazta: fegyelem ahhoz, hogy ne csináljunk meg bizonyos dolgokat csak azért, mert ki nem állhatjuk a tétlenséget.

Egyszóval ugyanazt kellene tennünk, mint a focikapusoknak: kevesebbet kellene ugrálnunk.

Mert különben a végén még árnyékra vetődünk. 

--------------------------

A cikk a portfolio.hu-n futó sorozat legutóbbi része.