Sokak szerint olyan egyszerű így pénzt keresni, hogy a kanapédról is menni fog az esti meccsnézés közben. Ha viszont a statisztikákat nézem, akkor az emberek 70-80%-a bukóval száll ki. Már ebből a két mondatból is kitalálható, a sok esetben tőkeáttételes- és napon belüli kereskedést biztosító különféle (deviza, bináris opció, CFD, stb.) eszközökről beszélek.

Az én szememben mindig is éles határvonal volt a befektetés és a spekuláció között, így szeretném leszögezni, hogy nem vagyok elfogulatlan (Fred Schwed Jr. könyvében egyszerre halálosan komolyan és karcolóan szarkasztikusan azt írja: „A spekuláció az a – többnyire sikertelen – erőfeszítés, mellyel kevés pénzből igyekszünk sokat csinálni. A befektetés pedig az, amit ha jól csinálunk, akkor megakadályozzuk, hogy a sokból kevés legyen."). A szabályozók figyelmét is egyre inkább felkeltő (erről jó KPMG-s összefoglaló itt) nyilvánvaló visszaélések mellett ugyanakkor az ilyen jellegű spekulatív kereskedésnél mindig volt egy dolog, ami különösen zavart. Mégpedig az, hogy évekig nem láttam igazán alapos statisztikákat arról, hogy milyen arányban nyernek és veszítenek vele az emberek.

Sokáig egy hiánypótló 2011-es felügyeleti tájékoztató jelentette számomra az egyetlen kapaszkodót: a PSZÁF által vizsgált időszakban a lakossági ügyfelek 77%-a realizált veszteséget a tőkeáttételes FX- és CFD ügyleteken. Ez a szám összhangban volt azzal, amit addig csak sejtettem: hiába mondta azt személyes megkérdezésemre sok barátom, hogy „most épp' kicsi pluszban vagyok", a teljes kereskedői kör döntő része veszteségeket realizált. 

Aztán jött az Európai Értékpapír-piaci Hatóság (ESMA) tavaszi szabályozása, ahol az előkészítő anyagokban hasonló számok szerepeltek: jellemzően a lakossági ügyfelek 74-89%-a veszít a CFD-kereskedésen (országonként eléggé eltérő mértékű, átlagosan 1.600 és 29.000 euro közötti összeget). Végül múlt héten belefutottam ebbe a tanulmányba, amit a viselkedési pénzügyek területén sokszor idézett két szerző - Brad Barber és Terrance Odean - jegyez. (Tőlük tudjuk azt, hogy akik többet kereskednek, átlagosan alacsonyabb hozamot érnek el, mint akik keveset; és azt is, hogy a rájuk kevésbé jellemző túlzott magabiztosság miatt a nők jobb befektetők lehetnek, mint a férfiak. Ez utóbbiról részletesen írtam korábban a blogon.) 

A tajvani részvénypiac day tradereinek 1992 és 2006 közötti teljesítményét, és több milliárd tranzakciót elemezve a Barber és társaik egyrészt ugyanarra jutottak, amit eddig is láttunk (felső ábra): a day traderek nagyon alacsony, egyszámjegyű hányada tudott hosszabb távon is nyereséges maradni. A többiek vagy rövid idő után kihullottak és alkalmi kereskedőkké váltak, vagy pedig (és ez a legnagyobb hányad) aktívan tradeltek ugyan, de veszteséggel. 

Ennél is érdekesebb ugyanakkor a második következtetés (alsó ábra): úgy tűnik, hogy a veszteséges kereskedők nem tanulták meg a leckét. Folyamatos veszteségeik ellenére aktív kereskedők maradtak (változatlanul ők adták a day trade jellegű tőzsdei forgalom mintegy 80%-át). Mindeközben természetesen újabb és újabb veszteségeket termelve.

A szerzők a szakirodalom áttekintése és saját elemzéseik alapján ezen utóbbi jelenségre több lehetséges magyarázatot is feldobnak. Szerepet játszhat a már említett (1) túlzott magabiztosság („tudom, hogy a legtöbben buknak rajta, na de majd én!"); (2) az, hogy a kereskedés izgalma sokaknak önmagában nem-pénzügyi jellegű élvezetet ad, illetve az is, hogy (3) sok embert a korábbi veszteségek ellenére folyamatosan elcsábítanak a lottószelvény-jellegű befektetések (alacsony valószínűségű, de hatalmas nyeremény). Hogy ezek közül mely tényező(k) a legfontosabb(ak), azt már ők sem válaszolják meg, és én is csak tippelgetni tudnék.

Azt pedig nem szeretnék. Hiszen pont arról lenne szó, hogy ne tippelgessünk, hanem a számokról és a reális esélyekről beszéljünk. Lehet sorolni persze a különféle ellenérveket („ezek is csak minták"; „akkor hogyan lett nagyon sikeres és gazdag XY"; „lottózni is hagyják az embereket"), de hangsúlyozva, hogy semmi sem áll távolabb tőlem, minthogy bárkit bármire is le- vagy rábeszélnék, egy dolgot nem tudok kiverni a fejemből.

Ez pedig az én generációm számára jól ismert 1994-es Dumb és Dumber egyik utolsó jelenete, ahol a Jim Carrey alakította Dumb és Mary Swanson (akibe reménytelenül szerelmes) között az alábbi párbeszéd játszódik le (a videón 1:48-tól):

Dumb: Ne kímélj, az igazságot akarom… mondd, van esélyem?

Mary: Nem sok.

Dumb: A nem sok alatt azt érted, hogy egy az ezerhez?

Mary: Inkább azt mondanám: egy a millióhoz.

Dumb (arcán mennyei örömmel): Ezek szerint van esélyem! Igeeeeen!

Ha azt nézzük, hogy a fenti tanulmányok alapján nagyságrendileg a kereskedők 80%-a bukik, akkor persze még így is jobban az esélyeink, mint Dumbnak. Minden csak nézőpont kérdése. Lehet úgy is értelmezni a dolgokat, hogy van esélyünk. 

De ne felejtsük: csak annyi, amennyi.