Ez egy olyan sztori lesz, amit értelemszerűen csak nevek nélkül tudok megírni.

Még az általános iskolában volt egy rosszcsont gyerek a környezetünkben, akiről mindenki sejtette, hogy piromániás. Így aztán mindenkit meglepett a hír, amikor a helyi újságban egyszer csak tűzoltók körében tiszteletbeli tűzoltóként fényképezték – abban a pillanatban, amikor a láng lovagjai hálájuk jeléül kitűntetést tűznek az ingére. „Köszönet illeti meg XY-t, amiért hatalmas lélekjelenlétről tanúbizonyságot téve a tűzoltók kiérkezése előtt kezdte meg a környékbeli erdőben spontán kialakult tűz oltását! – szólt a híradás. Egy piromán, akit kitűntetnek a tűzoltók? Elég fura, nem?

Ez az emlék jutott az eszembe, amikor James Montier-nek, a GMO stratégájának a legfrissebb anyagát olvastam. Számomra az egyik legeredetibb tőkepiaci gondolkodónak számító Montier az amerikai cégek profit marzsát vizsgálta, azt az elméleti keretrendszert használva, melyről 2012-ben olvastam tőle először, és amelynek kidolgozását Michal Kalecki-hez, a lengyel származású, ellentmondásos megítélésű 20. század eleji közgazdászhoz kötik.

Kalecki makroközgazdászhoz méltóan makrogazdasági szinten, makrogazdasági aggregátumokban gondolkodott, és így vezette le azt az egyenletét, amely nemzetgazdasági szinten a vállalati profitok alakulását írja le. Ahogy a képletből is látszik, a nemzeti számlarendszerek logikáján belül a vál lalati profitok alakulását sok dolog befolyásolja, a beruházás k szintjétől kezdve a lakossági megtakarításokon át a kifizetett osztalékokig bezáróan.  

Profitok = Beruházások – Háztartások megtakarításai – Költségvetés egyenlege – Egyenleg a külfölddel szemben + Osztalékok

A fenti egyenlet pedig azért is lehet különösen hasznos, mert a képlet jobb oldalán szereplő tényezők külön-külön történő vizsgálatával jobban megérthető, hogy mi állhat annak a jelenségnek a hátterében, ami sok befektetőt fejvakargatásra kényszerít: hogyan tudtak ilyen magas szintre kerülni, és ott is maradni a vállalati profit marzsok az elmúlt években?

Montier elemzésének fő következtetése, hogy ebben meghatározó szerepet a magas költségvetési hiányok játszották, azaz az egyre inkább kiköltekező állam az, amely – makrogazdasági szinten – hozzájárult a magas vállalati profitokhoz.

A költségvetés egyenlege és a vállalati szektor profitabilitása között természetesen többféle logikai kapcsolat, többféle transzmissziós mechanizmus is van. Az állam például nagy foglalkoztató – ha szűkebbre húzza magán a nadrágszíjat, akkor a fogyasztóknak aggregát szinten kevesebb pénzük lesz, ami alacsonyabb vállalati profitokban csapódik le. Az állam mindezek mellett közvetlenül is nagy vevője a magánszféra körébe tartozó vállalatok termékeinek és szolgáltatásainak, így az állami költések szintje direkt módon is hat a céges profitokra. Egy szó mint száz, ebben a keretrendszerben a kiköltekező költségvetés jót, a megszorító büdzsé rosszat tesz a vállalati profitokna k.

Montier következtetése zerint így abban, hogy az USA vállalati szektor profit marzsa a II. világháborút követő időszakban jellemző 4-8%-os sávból az elmúlt másfél évtizedben átlagosan 10% környékére tudott emelkedni (és ott is tudott maradni), meghatározó szerepe van a költségvetési fegyelem lazulásának. Ahogy a lenti ábra is mutatja, ebben az időszakban az amerikai költségvetési egyenleg a korábbi 0 és -5%-os sávból szintén kilépett, az elmúlt években sokszor kétszámjegyű deficitet mutatva.

Az persze egy külön bejegyzés témája lehetne, hogy mi eredményezte ezt az egyre nagyobbra hízó költségvetési hiányt. A szociális kiadások felduzzadása, a politikai érdekek maximalizálása, a sorban jövő válságok (bankváls ág, covid, stb.) ily' módon történő kezelése – jutnak eszembe sorban a lehetséges okok. A lényeg ugyanakkor most nem is ez – hanem a hatás, hogy az amerikai vállalati profit marzsok magas szintjében meghatározó szerepe van a folyamatosan nagy hiányt futó költségvetéseknek. 

A napokban is zajló amerikai adósság-plafon körüli viták és az elszállt amerikai adósságállomány tükrében (az USA GDP-arányos államadóssága a '70-es évekbeli 30-40%-ról mára 120% fölé emelkedett) persze kérdés, hogy mindez mennyire fenntartható. A fenti egyenlet „törvényszerűsége" ugyanis meglehetősen kegyetlen: az egyenlet bal oldalán szereplő egyéb tényezők változatlanságát feltételezve az esetleges jövőbeli költségvetési megszorítások a vállalati profit marzsokra kedvezőtlenül hatnak.

Mindezek mellett pedig még egy fontos kapcsolódási p ontot látok napjaink fontos gazdasági vitáihoz.

Egyre nagyobb teret kaptak ugyanis az elmúlt hónapokban azok az elméletek, melyek szerint a magas vállalati profitabilitás fontos szerepet játszott az infláció elszállásában. Az infláció persze komplex folyamat, kínálati hatások és külső sokkok, az inflációs várakozások alakulásai is befolyásolták. De mindezt észben tartva is egyre inkább látjuk, hogy az infláció alakulásában és a vállalatok erős ár-érvényesítő képességében fontos hatása volt azoknak a különféle stimulusoknak is, amelyekkel a kö ltségvetés a keresleti oldalt támasztotta a világ számos országában.

Mindezzel nem is lenne baj, ha egyre több gazdaságpolitikus ne azt hangoztatná, hogy az infláció megfékezése mindenek felett álló prioritás. A fentiek tükrében ugyanis mindez enyhén szólva is ellentmondásos: azt az inflációt szándékoznak leszorítani a tengerentúlon, amit a keresletre és a vállalati profitokra gyakorolt hatáson keresztül érezhető mértékben pont a költségvetési politika okozott.

Másképp' mondom, hogy a bejegyzés elején említett rövid történet is érthető legyen: azt a tüzet szeretnék eloltani, amit ők (is) okoztak, amit aztán folyamatosan ők (is) tápláltak.

Egy dologban ugyanis senki sem kételkedett, aki ismerte iskolástársunkat.

Azért tudott ő mindenkinél gyorsabban jeleskedni a tűz elfojtásában, mert a tüzet bizony ő maga gyújtotta.