Hal Variannak, a Google vezető közgazdászának az ábrája volt előttem. Varian nevével utoljára az egyetem alatt találkoztam, de be kell ismernem, amit most láttam, az a tankönyveinél sokkal jobban felcsigázott. Persze nincs min csodálkozni, az ábrán vodkáról és másnaposságról volt szó, nem pedig határhasznosságról.

Az ő adatai 10 évvel ezelőtt készültek és az USA-ra vonatkoztak – a frissesség kedvéért megcsináltam ugyanazt az ábrát az idei évre és Magyarországra, íme:

Az adatok a Google Trends adatbázisából származnak, ahol adott kereső kifejezések relatív gyakoriságának időbeli alakulását lehet nyomon követni. Magyarán azt, hogy a Google-on az összes kereséshez képest egy adott kifejezésre mikor keresnek a leggyakrabban az emberek. A „vodkára" Magyarországon az elmúlt hónapokban december 31-én. Ennek fényében nem is olyan meglepő, hogy a „másnaposságra" január 1-jén. Varianék kutatásának címe jól összefoglalja a helyzetet: mondd meg, hogy mire keresel ma, és megmondom, mit csinálsz holnap!

A Google Trends és társai ilyen jellegű felhasználásai természetesen a pénzügyi befektetők és a közgazdászok fantáziáját is beindították. Mi lenne, ha a kereső kifejezések relatív gyakoriságának alakulásából nem csak vicceskedő ábrákat lehetne gyártani, hanem a kritikus gazdasági és tőzsdei folyamatokat is előre lehetne jelezni? Varianék eredményei márpedig valami ilyesmit ígértek. Nem is kellett sokat várni a Twitter bejegyzések alapján a befektetői hangulatot olvasni próbáló hedge fundokra, és a pénzügyi piacokat a Google Trends alapján előrejelezni kívánó elemzésekre, vagy az Amazont elárasztó közgazdász PhD-csapatokra.

A tíz évvel ezelőtti felvetés azóta általánosan elfogadott igazsággá vált: mivel napjaink jó részében az interneten mászkálunk, az ott hagyott lábnyomaink alapján az ügyes nyomolvasók életünk minden szegmensére ráláthatnak. Egy bökkenő ugyanakkor van. Mégpedig az, hogy internetes lábnyomaink közül sok hamis és félrevezető. Mindennek pedig van egy olyan pszichológiai vonatkozása, ami miatt az elmúlt időszak általam olvasott egyik legerősebb mondata a következő: sose hasonlítsd saját Google kereséseid mások Facebook posztjaihoz! Ez a bejegyzés igazából erről a mondatról, és a befektetési döntéshozatalban érezhető következményeiről szól.

A gondolat Seth Stephens-Davidowitz, a blogon is többször idézett könyvéből származik, és arra a veszélyre figyelmeztet, ami abból adódik, hogy saját helyzetünket relatív módon értékeljük, hogy boldogságunkat, anyagi helyzetünket, egészségi állapotokat másokhoz mérjük. A témakör klasszikus döntéselméleti kísérletében a résztvevők két lehetőség közül választhattak: (A) 50 ezer dolláros saját fizetés, úgy, hogy a mindenki más 25 ezer dollárt keres, (B) 100 ezer dolláros fizetés, úgy, hogy mindenki más 200 ezer dollárt keres. A (B) lehetőség magasabb nominális fizetése ellenére a válaszadók közel 50%-a az (A) opciót választotta volna – azt a szcenáriót, ahol abszolút értelemben kevesebbet, de másokhoz képest relatíve többet keresne.

A közösségi média eredményeképp' a fenti jellegű összehasonlítás időben állandóvá, térben globálissá, az egyszeri döntéshozóra adódó külső nyomás pedig mindezzel párhuzamosan hatalmassá vált. Az Instán mindenki a tengerparton nyaral, a LinkedIn-en mindenki sikeres top menedzser, a Facebookon mindenki a kanapéról devizázva pár gombnyomással keres százezreket. Mire gondoljon, aki mindeközben épp' arra próbál választ találni a Google keresőjében, hogy hogyan tudná kezelni gyermeke viselkedészavarait, hogy komolyabb bajt jelenthet-e a hetek óta szűnni nem akaró fejfájása, vagy hogy hogyan tudná felelősen befektetni nyugdíjcélú megtakarításait? Hogyan lehet ilyen külső nyomás alatt jó döntéseket hozni?!

Az idézett könyv szerzője szerint leginkább úgy, hogy folyamatosan emlékeztetjük magunkat: amit másokból a közösségi médiában látunk, annak bizonyos része hamis, megjátszott és félrevezető. Talán túlzás, de Stephens-Dawidowitz szerint gyakorlatilag az egyedüli, amivel minden problémánkat és félelmünket őszintén megosztjuk, a Google keresőmotorja (a modern kor gyóntatószéke). A „legjobb barátom”, „lenyűgöző”, „olyan cuki” – pár példa a feleségek által a Twitteren a férjükre a használt legnépszerűbb jelzőből; „egy igazi gyökér”, „idegesítő”, „hitvány” – pár példa a Google-be bepötyögött leggyakoribb jelzőkből – írja Stephens-Davidowitz.

Mindez megtakarítóként is kritikus lehet számunkra, hiszen a pénzügyi életben is számos olyan helyzet adódik, amikor az állandó összehasonlítási kényszer rossz döntéseket szül. Nem véletlenül írja a legendás gazdaságtörténész, Charles Kindleberger nagyszerű könyvében: „nincs olyan dolog, ami boldogságunk és ítélőképességünk szempontjából annyira zavaró lenne, mint amikor látjuk egy jó barátunkat meggazdagodni”. A túlzott kockázatvállalás, az aktuális sztárbefektetések üldözése, az egész FOMO-jelenség és sok piramisjáték köszönheti a létét annak, hogy mások (látszólagos) sikere minket is cselekvésre késztet. Ne felejtsük, egy haveri beszélgetésen bemondott vagy Facebookra kiposztolt hozamszám nem egyenlő egy auditált eredménykimutatással. 

Szóval csak óvatosan, ha egy visszautasíthatatlannak tűnő befektetési ajánlat jön velünk szembe. Legjobban tesszük, ha alaposan utánanézzünk a dolgoknak. 

Például a Google-on.

Amihez Mel Gibsonnak egy fürdőkádba esett hajszárító kellett, ahhoz nekünk elég lehet egy kérdőíves felmérés. Míg ugyanis a Mi kell a nőnek? című filmben az említett baleset szükségeltetett ahhoz, hogy a macsó színész rájöjjön, mások gondolatai sokszor mennyire nem esnek egybe azzal, amire számítanánk, a megtakarítók kapcsán ugyanezt az eredményt sokkal kisebb hajcihő árán most a Morningstar kutatása tárta elénk.

A sikeres befektető projekt – ezzel a névvel indította útjára 2018 nyarán új programját a vagyonkezelési piac meghatározó szereplője. A cég célja jól definiált: segíteni a befektetőket pénzügyi céljaik megvalósításában. A programból jobbnál-jobb elemzések estek ki eddig is, a most megjelent felmérés pedig szerintem különösen érdekes. A Morningstar ugyanis az alábbi fontos kérdésekre kereste a választ: mit tartanak a tanácsadók szerint ügyfeleik fontos szolgáltatásnak, illetve hogy valójában maguk az ügyfelek mit tartanak kritikusnak?

Nem akarom húzni az időt, és szerintem nem is lesz különösebb meglepetés az eredmény: a tanácsot adók és a tanácsot kapók nem feltétlenül értenek egyet abban, hogy mi is számít igazán hasznos pénzügyi tanácsnak.

A Morningstar 15 szempont¹ fontosság szerinti rangsorolására kérte mind a megtakarítókat, mind a pénzügyi tanácsadókat, a kapott sorrend pedig a több egyezés mellett fontos eltéréseket is mutat. Legyünk túl a dolog egyszerűbb részén, azokon a tényezőkön, melyek fontosságát az ügyfelek és a tanácsadók hasonló módon ítélték meg. Ilyenek voltak például a jó kommunikációs képességek, a professzionális viselkedés és a pénzügyi célok elérésében való segítség.

Érdekesebb ennél, hogy hol vannak gap-ek, hol vannak eltérések a vélt fontossági sorrendben. Érdemes a hivatkozott linken a teljes listát is átböngészni, de itt és most elég talán annyi, hogy a legnagyobb szakadék az alábbi három faktor esetén volt látható: a tanácsadó (1) képes segíteni az elérhető hozam maximalizálásában, (2) segít az ügyfeleinek érzelmei kontrollálásában, illetve (3) megérti ügyfelei egyedi szükségleteit és igényeit.

Különösen érdekes az is, hogy a két oldal megítélése közötti szakadék milyen irányból fakad – az első tényezőnél, a hozamok maximalizálásánál például azt látta a Morningstar, hogy míg ez az ügyfelek prioritási listájának tetején szerepel, a tanácsadók sokkal hátrébb sorolták. Az érzelmek kontrollálása kapcsán ugyanakkor pont fordított volt a helyzet – erről a tanácsadók gondolták azt, hogy az ügyfeleik kiemelten fontosnak gondolják mindezt, az ügyfelek ugyanakkor kevésbé tartották ezt a szempontot értékesnek. Ez utóbbi azért különösen érdekes, mert a Morningstar saját elemzései és a Vanguard anyagai is azt mutatják, hogy a tanácsadók a legnagyobb hozzáadott értéket potenciálisan pont ezen a területen tudják megteremteni.

Azt persze nehéz eldönteni, hogy melyik oldal látja jól a dolgokat – nem is hiszem, hogy ezt a kérdést egyáltalán helyes lenne így feltennünk. A tanulság sokkal inkább az, hogy a vélt és a valós fontos dolgok sok esetben nem egyeznek meg. Valószínűleg a Morningstar projektje is akkor lesz képes elérni célját, ha mindkét oldal tanul a mostani felmérésből. A tanácsadók például azt, hogy a hozamok valójában milyen fontosak az ügyfeleknek. Az ügyfelek pedig többek között azt, hogy az érzelmek és a befektetői viselkedés kontrollálása valóban kulcskérdés a hosszú távú pénzügyi célok elérése szempontjából.

Szóval hiába csupán nyolc oldal a Morningstar elemzése, jut benne emésztgetni való bőven mindannyiunknak.    

-------------------------  

1. A szempontok az alábbiak voltak: a tanácsadó (1) segít ügyfelének érzelmei kontrolálásában, (2) jó reputációval rendelkezik, (3) jártas az adózási szempontokban, (4) segít az ügyfélnek a hozam maximalizálásában, (5) egyszerű vele szót érteni, (6) segít az megtakarítónak pénzügyi céljai elérésében, (7) könnyen elérhető, (8) átlátható díjstruktúrával dolgozik, (9) megérti az ügyfelek egyedi szükségleteit és igényeit, (10) naprakész technológiát használ, (11) egyfajta mentorként/coach-ként is funkcionál, (12) professzionális módon viselkedik, (13) elfogulatlan tanácsokkal segít, az ügyfél érdekeit szem előtt tartva, (14) jól kommunikál, érhetően magyaráz el fontos pénzügyi koncepciókat, (15) rendelkezik a szükséges tudással és képességekkel. 

A tőkepiacon nem az abszolút számok számítanak, nem az önmagukban vett profitok és növekedési mutatók, hanem a relatívak. A jelenség évek óta ismert, mégis hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla. Arról, hogy befektetni bonyolultabb annál, mint hogy megvesszük a leggyorsabb GDP-növekedést mutató országokat (vagy a leggyorsabb profitbővülést nyújtó vállalatokat) és eladjuk a recesszióban vergődőket. A kulcskérdés ugyanis az, hogy egy adott eszközbe milyen várakozások mellett fektetünk.

Ugyanis ha az erős növekedést a piac már beárazta, az optimista várakozásoktól elmaradó – önmagukban persze még jó számok – is csalódást tudnak kelteni. És persze mindez fordítva is igaz: ha mindenki pesszimista, már egy kevésbé rossz (de még rossz!) kimenet is hozhat jelentős árfolyamemelkedést. Nem csoda, hogy a GDP-növekedés és a részvénypiac teljesítménye közötti kapcsolatot vizsgáló elemzések is arra jutnak, hogy a két mutató között – befektetőként – használható kapcsolat nincs.

Ezt emeli ki a GMO elemzése is, amiben Ben Inker, a cég eszközallokációs csapatának vezetője hangsúlyozza: az a narratíva, mely alapján gazdasági expanzió esetén a részvények jól, recesszió esetén pedig rosszul teljesítenek, túlságosan leegyszerűsítő. Ezt támasztja alá, hogy az amerikai gazdaságot vizsgálva nem látszik drasztikus eltérés a részvénypiac recessziós és növekedési gazdasági környezetben nyújtott teljesítményében (lásd a lenti ábrát). „A piacok valójában akkor hajlamosak rosszul teljesíteni, amikor a befektetők csalódnak, és akkor jól, amikor a befektetőket pozitív meglepetések érik" – foglalja össze mondandóját a GMO, hozzátéve, hogy ebből adódóan „a piacok eséséhez nem kell katasztrófa, elég csak némi csalódás".

De valóban igaz-e a fenti utolsó mondat? Ha már az abszolút számokkal semmire sem megyünk, valóban segíthet-e a befektetési döntéseink meghozatalában, ha a relatív mutatókról, a várakozásokhoz képesti kimenetekről van valami fogalmunk? Nos, nem akarom lelőni a poént, de én úgy látom, hogy nagyon is.

Ennek megmutatására (egy korábbi Vanguard anyag által inspirálva) egy ún. növekedési meglepetés mutatót számoltam az amerikai gazdaságra, amely az adott évi tényleges GDP-növekedés és az adott évre előre jelzett növekedési ütem különbségeként adódik. A pozitív érték kellemes meglepetést jelent (az adott év tényleges növekedése erősebb lett, mint a várt), a negatív érték csalódást (a várttól elmaradó számokat). Ha ezt a növekedési meglepetés indexet és az adott év részvénypiaci teljesítményét nézzük, akkor a korábbi, a kapcsolat hiányát mutató ábrák helyett már sokkal beszédesebb grafikonokat kapunk.¹

A pozitív és a negatív növekedési meglepetést hozó évek részvénypiaci teljesítménye között látható különbség figyelemre méltó: 1969 és 2018 között a vártnál jobb növekedést hozó években az S&P500 Index átlagosan 15,5%-ot, negatív növekedési meglepetésű években pedig csak 1,5%-ot emelkedett (mediánok: 19,4% vs. 3,5%). Az amerikai részvénypiac teljesítményét inflációval korrigálva is természetesen hasonló a kép, +11,3%-os reálhozam áll szemben -2,4%-ossal.

Példaként a bal alsó sarok kiemelt pontja a 2008-as év: a 2007. év végi várakozásoktól 2008 tényleges növekedése a nem várt recesszió következtében több mint 5%-ponttal maradt el, az amerikai részvénypiac pedig az adott évben mind nominálisan, mind inflációval igazítva közel 40%-ot esett. A másik szélsőséges kiemelt példa az 1983-as év, amikor a reál GDP-növekedés 4,4%-ponttal lett magasabb a piaci konszenzusnál, kétszámjegyű részvénypiaci pluszt eredményezve. Persze a kapcsolat a legszélsőségesebb esetekben a leglátványosabb, a köztes szcenárióknál sokkal keszekuszább. De még így is érdemes lehet újragondolni, hogy valóban az-e az idei év fő kérdése, hogy az amerikai gazdaság recesszióba csúszik-e vagy sem. Emlékezzünk: a piacok eséséhez nem kell katasztrófa – gyakran elég csak egy kis csalódás, egy negatív növekedési meglepetés.

Jelenleg a Bloomberg elemzői konszenzusa 2,5%-os, a philadelphiai FED legutóbbi felmérése pedig 2,7%-os GDP-növekedést vár 2019-re – a fentiek alapján pedig egy rossz tőzsdei évhez recesszió sem kell feltétlenül, elég lehet már egy 1-2% közötti növekedés okozta csalódás is. Persze ezen analógia alapján egy jó tőzsdei évhez sem feltétlenül kell 5%-os növekedés (nem mintha ez a „veszély" most nagyon fenyegetné a befektetőket…), bármi elegendő lehet, ami pozitív meglepetést hoz. 

A tőkepiac tehát nem az abszolút jó vagy rossz világa. Minden relatív, minden a piaci várakozásokhoz képest mérettetik meg, minden ezekhez képest jobb vagy rosszabb.

Árfolyam-reakció szempontjából egy önmagában rossz, de a várakozásoknál jobb adat sokszor jobb, mint egy önmagában jó, de a várakozásoknál rosszabb. Illetve fordítva: árfolyam-reakció szempontjából egy önmagában jó, de a várakozásoknál rosszabb adat sokszor rosszabb, mint egy önmagában rossz, de a várakozásoknál jobb. 

Aki ezt a két mondatot megérti, az nagyon sokat megtanult a tőkepiacokról. Őrült beszéd, de tényleg van benne rendszer.

------------------------- 

1. A piaci várakozások esetében a philadelphiai FED Survey of Professional Forecasters reál GDP-re vonatkozó felméréséből indultam ki, minden évre a megelőző év utolsó negyedévében készült felmérés prognózisait használva (medián annualizált qoq GDP-növekedési várakozások átlaga). Mindezt a tényleges növekedés számaival hasonlítottam össze (tényleges annualizált qoq növekedési számok átlaga), a növekedési meglepetés mértéke ezen számok különbségéből adódik. A részvénypiac teljesítményét az S&P500 Index adott évi hozamával mértem (osztalékok nélkül), a reálhozamok számolásához az adott év decemberének yoy CPI inflációját használtam. Mint minden ilyen jellegű bejegyzésemnél, most is fontosnak tartom kiemelni, hogy a tőkepiaci idősorok rövidsége miatt mindenféle statisztikai következtetés levonásával nagyon óvatosan kell bánni. A korreláció nem jelent oksági kapcsolatot, a 0,25 körüli R-négyzet értéktől pedig nyilván nem érdemes hasra esni. Lehet vitatkozni továbbá azon, hogy mennyire tükrözi az említett elemzői felmérés a tényleges piaci várakozásokat, azon, hogy akkor milyen árindexszel számoljuk a reálhozamokat, vagy azon, hogy mennyiben torzítják a számokat a GDP-adatoknál oly' gyakran látott utólagos adatrevíziók. És persze még ezer más dolgon is, teljes joggal. 

Elsősorban a bal szívkamrán múlik a dolog. Persze a túl kicsi lép vagy a túl hangos zihálás sem jó jel, de a legerősebb indikátor mégis csak a szívkamra mérete.

Legalábbis erre jutott többévnyi adatelemzést követően a lóversenyzéssel foglalkozó szakértő, Jeff Seder. A munka nem volt egyszerű, az adatelemzés ebben az esetben többek között az orrlyukak nagyságának mérését, az elhunyt állatok izomszerkezetének vizsgálatát, és szó szerint a lótrágyában való turkálást jelentette.

Minél több adatot elemzett Seder, egy dologban egyre biztosabbá vált: az addig legfontosabbnak tartott tényezőnek, egy adott ló pedigréjének, felmenői vérvonalának nincs sok jelentősége a jövőbeli siker szempontjából. Adataiból ugyanakkor egyre egyértelműbben látszott, hogy egy versenyló várható sikereit legjobban bizonyos belső szervek mérete, kiemelten pedig a bal szívkamra nagysága prognosztizálja.

Jeff Seder és csapata ezek alapján tanácsolta 2013-ban egyik kliensének, az anyagi gondokkal küszködő egyiptomi sörmágnásnak, Ahmed Zayatnak, hogy adjon el bármit, csak ne az akkor egyéves lovát. Nem mintha egyébként különösebben tolongtak volna a vevőjelöltek a nem túl meggyőző testfelépítés és az átlagos felmenők láttán. Sedernek igaza lett, két évvel később a ló American Pharoah néven az első lett a történelemben, aki megcsinálta a lóverseny grand slam-et, a négy kiemelt amerikai verseny egy évben történő megnyerését.

Hogy mit látott a lóban? A bal szívkamra kiugró méretét. A ló ebből a szempontból a 99,6-ik percentilisbe tartozott, azaz a hozzá hasonló korú versenyló jelöltekhez képest hatalmas szíve volt – és mivel az adatbázisa alapján fontosnak tartott további belső szervei is átlagon felüli méretűek voltak, Seder tudta, hogy különleges adottságokkal áll szemben.

A történetet bemutató könyvében Seth Stephens-Davidowitz kiemel egy fontos részletet – mégpedig azt, hogy Seder sem tudja pontosan megmagyarázni, hogy miért van ilyen nagy jelentősége pár kiemelt belső szerv méretének. Feltételezései persze vannak, de a lényeg, hogy van egy modellje, ami működik. Az pedig az ő szempontjából már sokkal kevésbé fontos, hogy pontosan miért, hiszen ahogy Stephens-Davidowitz fogalmaz, Seder nem a magyarázatgyártó, hanem az előrejelző üzletben utazik. 

Vannak ugyanakkor olyan vélemények, amelyek szerint nem lehet ennyivel elintézni a dolgot – különösen nem a befektetések területén. Mennyit ér egy működőképesnek tűnő modell, vagy egy befektetési stratégia, ha nem értjük pontosan, miért is működik? Higgyünk-e annak, amit az ilyen „fekete dobozok" kidobnak, anélkül, hogy lenne elfogadható (viselkedési vagy közgazdasági) elméletünk a miértekre? Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy ami tegnap működött, az holnap is fog? Kérdések sora merül fel, igazán meggyőző válaszokat azonban ritkán olvas az ember. Így nem csoda, hogy a nagy adatbázisokra és a big data elemzésekre épülő kvantitatív befektetési stratégiákkal kapcsolatban is egyre több a kritikus hang. (Jó összefoglaló cikkek itt és itt, illetve foglalkoztunk már a blogon is a big data témájával itt és itt).

Az ilyen stratégiákkal kapcsolatos fő kételyt pedig a legérthetőbben a lenti ábra mutatja meg. A rendelkezésre álló egyre több információ egyre komplexebb módszerekkel történő elemzése miatt ugyanis komoly veszély, hogy olyan modelleknek kezdünk el hinni, amelyek valós magyarázatok helyett csak hamis együttmozgásokat képesek azonosítani.

Amíg csak pár változót elemzünk pár módszerrel, a hamis korrelációk esélye nem túl nagy. Ha viszont több ezer változóra engedjük rá egyre összetettebb adatelemzési módszereinket, a szignifikánsnak tűnő, de valójában fals találatok száma is exponenciálisan megugorhat – figyelmeztet Nassim Nicholas Taleb cikke. Aki nagyon keres, az előbb utóbb találni fog valamit. Ahogy a statisztikusok mondani szokták: ha eleget kínzod az adatokat, a végén vallani fognak. Tudjátok például, hogy mi korrelál például kimondottan erősen az amerikai részvénypiaccal? A bangladesi vajtermelés. Nem vicc.

A piacok dinamikus változása miatt a múlt nem egyenlő a jövővel, a tőkepiac nehezen modellezhető adaptív komplex rendszer, a modellek túlillesztése (overfitting) nagy veszély, a működő stratégiák is gyorsan lemásolásra kerülnek – a problémák hosszan sorolhatóak. Nincs kétség persze, több adat = több hasznos információ. De még több haszontalan. És ezért is van az, hogy a kvantitatív stratégiáknál is ugyanazt látjuk, mint a tőkepiacon oly sokszor: néhány kiemelkedő teljesítmény, és nagyon sok felejthető.

További fontos szempont, hogy a jó szándékú, de téves következtetések mellett azokról az esetekről sem feledkezhetünk meg, ahol az „adatkínzás" hátterében üzleti megfontolások állnak. Nem véletlenül figyelmeztet mindenkit Cliff Asness, a kvantitatív befektetések atyja arra, hogy míg a vagyonkezelők impresszív back tesztekkel sokkal könnyebben jutnak ügyfelekhez (és ezáltal bevételhez), az adatok csűrésére-csavarására, toldozására-foldozására (nehezen írom le: manipulálására) mindig nagy lesz a késztetés.

Szóval csodaszer, vagy a találó megfogalmazás szerint csupán high-tech horoszkóp? Csűrhetjük-csavarhatjuk, nekem úgy tűnik, hogy ahogy az lenni szokott, az igazság feltételezhetően a két szélsőséges nézőpont között van. A big data hatalmas lehetőségeket rejt magában, de ahogy azt Jack Bogle (R.I.P) is mondta, ha rosszul használjuk, nagyobb lehet a kár, mint a haszon. 

Szóval csak megfontoltan és ésszel. Nincs hova sietned, a sok hasonlóság ellenére a befektetés nem lóverseny! 

Az USA jövő generációit a legjobbak helyett egyre inkább a leggyengébbek tanították. Legalábbis ez olvasható ki azokból a számokból, melyeket Steven Levitt és Stephen Dubner könyve idéz: míg az 1960-as években az amerikai tanárnők 41%-a tartozott generációjuk legtehetségesebbjei közé, ez a szám pár évtized alatt a felére esett. A különféle képességfelmérő teszteken való szereplés alapján pedig ezzel párhuzamosan a leggyengébb 20%-ba esők részaránya 8%-ról 19%-ra ugrott. 

A magyarázatot a kereslet-kínálat törvényszerűségei szolgáltatják. A II. világháborút követő évtizedekben lezajló társadalmi (és törvényi) változások következtében a nők szerepe a tengerentúlon jelentősen átalakult – drasztikusan nőtt ugyan munkaerőpiaci aktivitásuk, de a fizetés szempontjából vonzóbb orvosi, jogi és pénzügyi állások az egyes generációk tehetségeinek egyre nagyobb hányadát csábították el a tanári pálya elől. Agyelszívás volt ez a javából – szakmák között.

A probléma az ezredfordulóra változást követelő cikkek és tanulmányok tucatjait eredményezte – nem eredménytelenül. Az azóta készült felmérések ugyanis azt mutatják, hogy sikerült is valamiféle fordulatot elérni a tengerentúlon ezen a téren: a 2010-es években újra emelkedésnek indult a tanári pályát választó, a generációjuk legtehetségesebbjei közé tartozók részaránya. (Érdekesség egyébként, hogy ebből a szempontból az OECD 2018-as tanulmánya alapján nemzetközi összevetésben Magyarország a legtöbb országnál jobban áll, a tanárnak készülő 15 évesek képességei – a felmért dimenzióban – kismértékben meghaladják a nem tanári pályát választani szándékozók átlagát.)

Az oktatás és a tanári tevékenység témája persze rendkívül bonyolult, portfólió menedzserként ráadásul még a látszatát is el szeretném kerülni mindenféle mélyreható okoskodásnak egy olyan területen, amihez alapvetően nem értek. Egy dolog ugyanakkor befektetői szemmel is kimondottan érdekes: mégpedig a tanítás minősége és a diákok majdani jövedelme közötti kapcsolat.

A konkrét számokról persze lehet vitatkozni, de az általam olvasott tanulmányok mindegyike egyetért abban, egy jó tanár szinte minden pénzt megér. Hogy pontosan mennyit? Eric A. Hanushek számításai szerint egy kiemelkedő hatásfokú tanár az USA-ban akár 400 ezer dollárral is növelheti egy 20 fős osztály tagjainak majdani összkeresetét. Ahogy persze egy átlagnál gyengébb tanár hasonló nagyságrendű jövedelem-rombolást is tud végezni – nem véletlenül számol Raj Chetty 2,5 millió diák életútját megvizsgáló tanulmánya úgy, hogy ha a leggyengébb hatásfokúak 5%-ába tartozó tanárt egy osztály egy átlagos képességűre cserélhetne, az összességében akár több mint 250 ezer dollárt is megérhetne a szülőknek.

A magasabb jövőbeli jövedelemhez a továbbtanuláson keresztül vezet az út, a fenti tanulmányok egyik fő megállapítása pedig pont az, hogy a jobb tanárok érezhetően növelik diákjaik továbbtanulási esélyeit. A kör pedig be is zárult. Az elmúlt évtizedek USA számai alapján pedig az is egyértelműnek tűnik, hogy a magasabb iskolai végzettség magasabb jövedelmet eredményez (olyannyira, hogy az amerikai gazdaságban a '80-as évek eleje óta valós reálbér-növekedés csak a valamilyen felsőfokú végzettséggel rendelkezők körében volt látható). 

Szóval ezekben a hetekben, amikor mindenki arról ír, hogy mi lehet az idei év legjobb befektetése, nekem egy percig sem kell gondolkodnom a válaszon. A dolog egyszerű: ha jót akarsz magadnak és a családodnak, fektess tanárba!

Aki a tanáraiba fektet, az magába fektet. Ennél jövedelmezőbb befektetés pedig hosszú távon nincs.   

A devizaárfolyamok mozgása mindig váratlan, az elemzői előrejelzéseknek nem sok értelmük van, általában nem az szokott történni, amit a szakértők várnak. Kifejezetten gyanús, ha túl nagy a konszenzus a várható tendenciákat illetően, hisz ilyenkor, mint a piaci mozgásoknál gyakran történni szokott, pont az ellentétes irányba indul el az árfolyam. A tavalyi év során a forinttal kapcsolatban általában azt lehetett olvasni, hogy a vezető, fejlett piaci jegybankok irányadó kamatainak várható emelése miatt a magyar fizetőeszköz nyomás alá kerülhet, hisz a Magyar Nemzeti Bankról az elmúlt évek során az a kép alakult ki, hogy a jegybank általánosságban ódzkodik a kamatemeléstől, vagy bármiféle monetáris szigorítástól. Szofisztikáltabb elemzések a folyó fizetési mérlegünk többletének olvadására is felhívták a figyelmet, az exporthoz képest gyorsan duzzadó hazai import is azt vetítette előre, hogy sérülékenyebbé válhat a forint az elkövetkező időszakban.

Aztán persze az idei évkezdet a várakozásokhoz képest teljesen másképp alakult. Utólag mindig könnyű megtalálni az okokat, nézzük végig gyorsan mi történhetett. 2018 őszén a piac még úgy számolt, hogy az amerikai jegybank a biztosra vett decemberi kamatemelését követőn 2019-ben még kétszer szigorít, amit majd 2020ban még egy emelés követ majd. Az Európai Központi Bank esetében a várakozás az volt, hogy az EKB iránymutatásának megfelelően a bank decemberben teljesen befejezi az eszközvásárlási programját, és 2019 második felében sor kerülhet az első kamatemelésre. A tavalyi év utolsó hetei során azonban villámgyorsan változni kezdett a kép. A FED a gyengülő amerikai és nemzetközi makrogazdasági adatokat, a mérséklődő inflációs várakozásokat, és a laposodó amerikai hozamgörbét látva kommunikációs fordulatot hajtott végre, melynek értelmében egyelőre szünetelteti a további kamatemeléseket, és majd a beérkező adatok függvényében dönt a hogyan továbbról. A piaci szereplők azonnal reagáltak, és a piaci árazásokból teljesen eltűnt az idei évre várt szigorítás. Hasonlóan gyorsan változtak az EKB-val kapcsolatos várakozások is. Az eurózónából érkező makrogazdasági adatok az utóbbi hónapokban az amerikai fékeződésnél is cudarabb képet mutatnak, így a piac jelenleg azon tanakodik, hogy a várt kamatemelés megkezdése helyett milyen lehetősége lehet egyáltalán az EKB-nek újabb stimulust adni a gazdaságnak? A fejlett piaci jegybankok irányváltása általános erősödést hozott a kockázatosabb eszközökben, a fejlődő piaci devizák erőre kaptak, ebből a forint is profitált.

A külső környezet tehát jelentősen változott, és változott az MNB kommunikációja is, csak pont az ellentétes irányba. A jegybank 2018 nyarán még azt kommunikálta, hogy az inflációs cél fenntartható eléréséhez az alapkamat és a laza monetáris kondíciók fenntartása szükséges. Aztán a nyári hónapokban emelkedni kezdett az infláció, és  az őszi adatok rendre meghaladták a korábbi piaci várakozásokat, és az MNB előrejelzésénél is magasabbak lettek. A jegybank a szeptemberi kamatdöntő ülésén már óvatosabban kezdett fogalmazni, és beemelte a kommunikációjába, hogy az MNB felkészült a monetáris politika óvatos normalizációjára, azonban az inflációs cél tartós eléréséhez a jegybank szerint továbbra is a laza monetáris kondíciók fenntartására volt szükség. Az újabb fordulatra a decemberi ülésen került sor, amikor a kamatdöntés utáni közlemény fókuszába a maginflációs trendek kerültek.   

„A hazai inflációs kilátások tekintetében megnövekedett annak a valószínűsége, hogy a tartós tendenciákat megragadó adószűrt maginfláció 3 százalék fölé emelkedhet, miközben az eurózónában a laza monetáris kondíciók tovább maradhatnak fenn."

Korábban a jegybank a jövőbeli kamatlépései kapcsán az Európai Központi Bank várható intézkedésire koncentrált, a decemberi ülésen azonban szakított ezzel a megközelítéssel, és a hazai maginflációs trend alakulására került a nagyobb hangsúly. Az MNB előrejelzést is adott, és azt mondta, hogy megnövekedett annak a valószínűsége, hogy az adószűrt maginfláció a jegybanki 3 százalékos cél fölé emelkedhet. Ez a kommunikáció folytatódott idén januárban is, miközben a globális környezet jelentősen megváltozott. A korábbi években a jegybanktól ilyenkor általában azt hallhattuk, hogy kifizetődő az óvatosság, a szigorítás elhalasztása, hisz előfordulhat, hogy  azok a jegybankok, amelyek monetáris politikájuk normalizálásába kezdenek később könnyen  visszakozásra kényszerülhetnek. A mostani nemzetközi fordulat, lehetőséget biztosíthatott volna a jegybanknak, hogy puhítson a decemberi kommunikációs fordulaton, azonban az MNB nem élt ezzel. A januári kamatdöntés jegyzőkönyvében ugyan említésre került, hogy romlottak a nemzetközi konjunkturális kilátások, azonban a hazai maginfláció kapcsán az elkövetkező negyedévekre emelkedést vár a jegybank és az MNB megerősíti,  hogy erre fókuszál.

A piaci reakció a látványos forinterősödés lett, pár százalékpontos erősödés ugyan nem feltétlenül nagy mozgás, de az elmúlt fél év stabilitása után jelentősnek mondható. A forint nem csak az euróval és a dollárral szemben erősödött, hanem a régiós devizákkal szemben is felértékelődött. A régiós jegybankok közül a cseh jegybank már 2017-ben elkezdte a kamatemeléseit, és hét lépésben 1.75 százalékos szintre emelte az irányadó rátáját. A lengyelek esetében inkább a stabilitás volt a jellemző, a lengyel rövid lejáratú kamatok azonban soha nem süllyedtek az itthon tapasztalható szintekre. Az utóbbi hónapok adatai alapján mind a cseh, mind a lengyel jegybank inkább óvatosabb irányba mozdult. A mostani MNB kommunikáció tehát azt implikálja, hogy a magyar monetáris politika a közeljövőben várhatóan relatíve szigorúbb lesz a régiós szomszédokhoz képest, így nem csoda a forint erősödése.

Kérdés, hogy a fejleményeket látva változtat-e majd a magyar jegybank. Az MNB-ről tudni, hogy nem rajong a forint erősödéséért, a hirtelen mozgásokat meg kifejezetten utálja. A nemzetközi környezet gyors romlása és a forint erősödése lehetőséget ad az MNB-nek a visszakozásra, ugyanakkor az sem kizárható, hogy az erőteljes hazai gazdasági növekedés miatt a jegybank továbbra is indokoltnak látja a szigorítás megkezdését. Az utóbbi esetben várhatóan egy időre elfelejthetjük a gyengébb forintot, de az előrejelzésekkel csak óvatosan…

Nem húzom az időt, mutatok gyorsan egy képet, ami több ezer ember életét mentette meg. Bocs, nem lesz túl gusztusos.

A kórházi fertőzések az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint a kórházba látogatók közel 10%-át érintik, több millió ember megbetegedését és százezrek halálát okozva évente. Mivel az ilyen jellegű fertőzések döntő része érintéssel terjed, relatíve egyszerű és olcsó módszerekkel (= kézfertőtlenítéssel) jelentős áttörést lehetne elérni. Ehhez viszont, ahogy azt a WHO is kiemeli, fontos viselkedési változásokra lenne szükség az érintettek részéről. A bökkenő az, hogy ez viszont nem megy olyan egyszerűen. Ami különösen fájó lehet nekünk, magyaroknak, hiszen a kézmosás fontosságát Semmelweis Ignácnak köszönhetően a 19. század közepe óta ismerjük.

A probléma a 2000-es évek közepén nem hagyta nyugodni Leon Bendert, a Los Angeles-i Cedars-Sinai Medical Center orvosát sem. A statisztikák ráadásul azt mutatták, hogy a higiéniás előírások betartásában a legrosszabbul nem az ápolók vagy a nővérek, hanem maguk a gyógyítani hivatott orvosok szerepelnek. Bender kezdeményezésére a kórház próbálkozott mindennel: emailes oktatásokkal, falra kiragasztott plakátokkal, az orvosi parkolóban ingyenesen osztogatott kézfertőtlenítőkkel – de a számok így is csak kismértékben javultak.

Aztán a kórház vezető epidemiológusa egy, a vezető orvosoknak tartott megbeszélésen váratlan lépésre szánta el magát. A meeting végén arra kérte a résztvevőket, hogy nyomják kezüket az eléjük tartott Petri-csészébe tenyésztés céljából. A fenti kép ennek az eredményét, az orvosok kezén hemzsegő baktériumokat mutatja (bónusz pont: a meeting egy ebéddel összekötött megbeszélés volt, az orvosok enni ültek le ilyen kézzel…). Az igazi áttörés pedig akkor következett be, amikor a képet a kórház minden számítógépén képernyővédőként állították be: bármerre is néztek a kórházi dolgozók, ez az undorító kép emlékeztette őket a kézfertőtlenítés szükségességére.

Hogy mi a tanulság? Az, hogy ha az emberek viselkedésében akarunk változást elérni, az észérvek helyett az érzelmi ráhatás sokkal eredményesebb tud lenni. Ha valakit a kézmosás fontosságáról akarunk meggyőzni, az undor és a félelem a kutatások szerint hatékonyabb erő, mint bármilyen oktatás vagy logikus érvelés. Ezt mutatták a Cedars-Sinai kézfertőtlenítési szabályok betartásának 100% közelébe ugró mutatói, és más kórházak hasonló tapasztalatai is.

Mindez a Bloomberg terminálom képernyőit nézegetve jutott eszembe, ahol minden másodpercben ugyanazt látom. Élénk színnel villódzó árfolyamokat, fel-le cikázó árfolyamgrafikonokat, figyelemhajhász szalagcímeket. Minden, ami előttem van, ugyanazt sugallja: gyorsan csinálj valamit, mert a piac állandóan mozog, ha nem reagálsz, bajban leszel. Az eszem ugyanakkor tudja, hogy a részvénypiacnak a hosszú távról és a türelemről kell szólnia. A sugallatnak pedig nagyon nehéz ellenállni – az orvosok példájából jól tudjuk, döntéseinket sokszor a szemünk által látott dolgok, az azok által kiváltott érzelmek határozzák meg, nem pedig a hideg racionalitás.

Gondolkodom, érzek, tehát vagyok. 

Mi lenne ugyanakkor, ha befektetőként mindannyian ellesnénk a Los Angeles-i kórház trükkjét és képernyővédőt cserélnénk? Ha nem állandóan a napi árfolyamgyertyákat bámulnánk, hanem például ilyen cikkeket olvasgatnánk vagy az alsó grafikonhoz hasonló ábrákon merengnénk?

Persze az alsó ábra a másik véglet, szándékosan manipulatív és hatásvadász (lásd a logaritmikus skálázás csodáit). De valamit tenni kell, mert minden elemzés azt mutatja, hogy a legtöbb érzelmi reakció a befektetések területén kontraproduktív. A „betegség” tünetei: túlzott kereskedés, felesleges költségek, rossz piaci időzítés, és végső soron a piacon elérhetőnél érdemben alacsonyabb hozam. Mivel érzelmeinket úgysem fogjuk tudni kizárni – az egész dolog tudatalatti módon működik –, igazából csak egy dolgot tehetünk: amennyire tudjuk, olyan impulzusokkal kell körülvenni magunkat, amik a kívánatos magatartást erősítik. A részvénypiac esetében például olyanokkal, melyek azt sugallják, hogy az egész a hosszú távú vagyonnövekedésről, és nem a rövidtávú, tesztoszteron vezérelte tradelésről szól. Amelyekről nem az idegtépő volatilitás üvölt, hanem az évtizedes trendek.

Nincsenek persze illúzióim, egy képernyővédő önmagában nem lesz csodafegyver. Az elmúlt hónapokban látott volatilis periódusok mindig meg fogják tépázni a befektetők idegrendszerét. Ahogy a kórházak is pontosan tudják, hogy nem elég az orvosokra történő ráhatás, a fertőzésmentes kórházakhoz a megfelelő infrastruktúra és technológia ugyanúgy hozzátartozik (anyaghasználat, szellőzőrendszerek, stb.), mint a szabálykövető magatartás.

Mégis, ha valami annyira egyszerű, mint egy kézmosás, miért ne használnánk? Még akkor is, ha Semmelweis történetének csattanója nem túl szívderítő. Az „anyák megmentőjének" felfedezését évtizedekig figyelmen kívül hagyta a szakma, az orvosok nem akarták/tudták elfogadni, hogy ők maguk okozzák betegeik halálát. Küldetése szélmalomharccá vált, bécsi kórházi szerződését nem hosszabbították meg, 1865-ban a döblingi elmegyógyintézetben halt meg. Állítólag saját ápolói verték halálra.

Az emberi viselkedést megváltoztatni valóban nagyon nehéz. Ha viszont mégis sikerül, hatalmasat nyerhetünk rajta. 

Te mit nézel?

Az idegtépő decembert követően az új év egyelőre emelkedést hozott az amerikai részvénypiacon (anélkül persze, hogy az év végi zuhanást kiváltó tényezők közül bármelyik is megoldódott volna). Ennek kapcsán merült fel bennem a kérdés, hogy jelent-e bármit is a pluszos évkezdet az év hátralévő időszakára nézve? Jellemző-e, hogy az erős évkezdést erős, a gyengét pedig gyenge folytatás követi?

Amikor portfólió menedzserként dolgozni kezdtem, az első dolgok egyike, amit az akkori főnököm próbált belém sulykolni, az volt, hogy az év eleje mindig kritikus időszak. Az ő nézete szerint (és ezt sok piaci szereplő változatlanul osztja) az első hetek hangulata az egész évet meghatározhatja. A narratíva szerint az év elején a legtöbb intézményi vagyonkezelőnél fontos allokációs döntések születnek meg, melyek aztán az egész éves befektetési irányvonalat meghatározzák. A dolog logikusan is hangzik, hiszen az év elején valóban sok befektető gondolja újra pozícióit. Ezért is gondoltam, hogy gyorsan megnézem a számokat – lássuk, hogy csak egy újabb, a befektetések területén oly' gyakori városi legendáról, vagy valóban érvényes összefüggésről van-e szó.

(Az eddigiekhez hasonló emlékeztető persze most is fontos: mivel a tőkepiaci adatok idősorai kis elemszámúak, mindenféle statisztikai következtetéssel nagyon óvatosan kell bánni.)

Első blikkre egész ígéretesen indult a dolog! A legfontosabb amerikai tőzsdeindex, az S&P500 teljesítményét 1928-tól nézve az elmúlt évtizedekben ugyanis úgy tűnik, hogy amennyiben az év első két hetében a piac emelkedett, az év hátralévő része az átlagok szintjén jobb teljesítményt hozott, mintha eséssel indult volna az év (8,0%-os vs. 4,6%-os emelkedés). A különbség akkor is megmarad, ha az év hátralévő részének teljesítményére nem átlagot, hanem mediánt számolunk (+10,6% vs. +2,2%), illetve akkor is, ha a teljes idősor helyett annak csak egy rövidebb, 1970-től induló szegmensét nézzük.

A bejegyzés írásának idején az amerikai piac 3%-os pluszban van a tavalyi év végéhez képest, tehát akár bizakodni is kezdhetnénk. Persze – ahogy az lenni szokott – a dolog nem ilyen egyszerű, korán örülnénk, ha csak a fenti ábrát használnánk! 

Az ugyanis nem mutat teljes képet: ha egy picit mélyebbre ásunk, az év eleji és az év hátralévő részében látott teljesítmény közötti látszólagos kapcsolat szertefoszlik. Ha az említett elmúlt 91 év legjobb évkezdeteit vesszük (lásd a lenti táblázat zöld sorait), három esetben is azt látjuk, hogy a pluszos első két hetet esés követte. Illetve fordítva is hasonló tendencia látszik: az öt legrosszabb évkezdetet esetében (piros sorok) négynél a megmaradt 50 hét emelkedést hozott (két esetben ráadásul szignifikáns mértékűt).

Ha pedig a fenti oszlopdiagramok átlagértékei helyett konkrét pontpárokat bemutató grafikont alkalmazunk, akkor a látszólagos erős kapcsolatot a teljes összevisszaság váltja fel. Az évkezdet és az év hátralévő részében látott teljesítmény közötti kapcsolat teljesen inszignifikánssá válik, jelezve, hogy az év első két hetének és az év hátralévő időszakának teljesítménye között semmiféle kapcsolat nincs. 

Egyszóval, legyünk óvatosak, ha valaki csak az első ábrát mutatja meg nekünk. A tőkepiacokok sokkal bonyolultabbak annál, mint hogy egy ábrával megfejtsük működésük logikáját. Látványos persze az első ábra, meg érdekes is, és én is szívesen beszélgetek róla bárkivel. 

De befektetési döntést biztos nem alapoznék rá.  

Nyugati, jól képzett, ipari és demokratikus társadalom tagja, illetve nem utolsó sorban jómódú. Angol mozaikszóval: W.E.I.R.D. (western, educated, industrialized, rich and democratic). W.e.i.r.d, magyarul fura. Az elmúlt évtizedekben a pszichológiai kísérletek döntő többségét ilyen hátterű alanyokkal végezték el, a kutatók pedig sokszor ezekből a speciális mintákból vonták le általánosító, mindenkire igaznak hitt következtetéseiket. Aztán kiderült, hogy ami igaz rám, az nem feltétlenül igaz rád.

Vegyük csak a pszichológia és a játékelmélet egyik kedvenc kísérletét, az ún. ultimátum játékot. A résztvevők döntéshozatalát vizsgáló feladatban két szereplő van: az ajánlattevő és a válaszadó. Az ajánlattevő kap 100 egység pénzt, aminek egy részét fel kell ajánlania a válaszadónak. Ha a válaszadó elfogadja az ajánlattevő ajánlatát, akkor mindketten megtarthatják a rájuk eső összeget, ha elutasítja, akkor egyikük se kap semmit.

Az ilyen jellegű kísérleteknél az amerikai és európai egyetemek professzorai az elmúlt évtizedekben a kísérleti alanyok toborzásának legkézenfekvőbb módját választották: saját „fura" diákjaikat kérték meg a szereplésre. Ezért szerintem senki sem hibáztathatja őket, azért viszont talán igen, hogy az így kapott eredményeket mindenkire érvényes igazságként kezdték el hirdetni.

Az ultimátum játéknál például azt a viselkedést, hogy az alacsony ajánlatokat a válaszadók rendszerint elutasítják (igazságtalannak tartva azokat), így a fairség jegyében (és az elutasítás büntetésétől félve) az ajánlattevők jellemzően 50:50% körüli ajánlatokat adnak. Erre az eredményre aztán kutatások és elméletek tucatja épült, tovább építve azt a házat, ami eleve ingatag lábakon állt.  Az elmúlt években ugyanis kiderült, hogy ha az ultimátum játékot nem amerikai egyetemistákon, hanem más hátterű emberekkel hajtjuk végre, akkor a kapott eredmények is eltérőek lesznek. Nem is kicsit.

Ahogy a fenti ábra is mutatja, bizonyos összevetésekben a nyugati diákoknál tapasztalt, jellemzőnek tartott viselkedés nem az átlag, hanem inkább a szélsőség. Más, a pszichológiai kutatásokban sokáig nem szereplő társadalmi- és népcsoportoknál teljesen más eredmények, 50% helyett csak 25-35%-os osztozkodási ajánlatok látszódnak, melyeket a válaszadók (racionálisan döntve!) el is fogadnak. Akkor most mi az emberiségre jellemző általános viselkedés: az amerikai diákoké, vagy a skála másik szélén lévő afrikai maragoli vagy a tanzániai hadza törzs tagjaié? Nyilvánvalóan egyik sem. Az üzenet egyértelmű: mivel döntéseinket számos tényező befolyásolja, mindenféle általánosítással nagyon óvatosan kell bánni. 

Mindez a pénzügyi döntések területén is igaz – elég csak a sok pénzügyi modellben egységesen kezelt időbeli preferenciák, a közmondásbeli „veréb vs. túzok" kérdéskörét venni. A megtakarítási viselkedés egyik alapvető kérdése ugyanis az, hogy hol van az a jövőbeli többlet, amiért hajlandóak vagyunk lemondani valamiről a jelenben?

A válasz a fenti ábra tanúsága szerint ugyanis ennél a kérdésnél számos más tényező mellett attól is függ, hogy éppenséggel egy észak-európai embert vagy pedig egy latin-amerikait állítottunk a döntés elé. Nincs tehát univerzális, mindenkire általános igaz szabály, az egyes egyének viselkedése ezernyi tényezőn – kulturális, társadalmi, genetikai, vallási, intézményrendszeri, stb. hatások tömkelegén – múlik (meg persze jó eséllyel rengeteg olyan dolgon, amiről a tudománynak jelenleg semmiféle fogalma sincs).

Mielőtt tehát bárkinek pénzügyi tanácsot adnánk, először is jobban járunk, ha némi szerénységre intjük magunkat, és eszünkbe véssük: ami igaz rám, az nem feltétlenül igaz rád. Ő fiatal, biztosan kockázatkereső, tartson sok részvényt; ő már idősebb, miért vállalna kockázatot, neki kötvényeket javasolnék – az ilyen jellegű (le)egyszerűsítő javaslatok sokszor többet ártanak, mint használnak.

Amit ugyanis az emberi döntéshozatalról tudni vélünk, annak jórészét egy találó megfogalmazás alapján igazából csak onnan tudjuk, hogy mindig van pár olyan lelkes másodéves egyetemista, akik jelentkeznek a professzoruk felhívására, és ráadásul nem is felejtenek el elmenni a megbeszélt időpontra.

A valóságban ugyanakkor egy kicsit mindannyian mások vagyunk. 

Mindannyian a magunk módján f.u.r.á.k.   

A „gazdag" princetoni diákok egymás után adták a feltett kérdésekre a jó válaszokat. A „szegények" ugyanakkor, ahogy telt az idő, úgy szembesültek korábbi döntéseik következményeivel: a megelőző időszak eladósodása miatt időzavarba kerültek, kapkodni kezdtek, teljesítményük drasztikus romlásnak indult. Szűkös erőforrásokból adódó rossz döntések – így néz ki mindez az egyetemi laboratóriumban.

2008-2009-ben pedig láttuk, hogy hogyan fest mindez a való életben. Az akkori hitelválság alatt az adósságcsapdába elsősorban a társadalom középső és alsóbb rétegeibe tartozó háztartások csúsztak bele. A válságot megelőző 25 évben (1983 és 2007 között) a legvagyonosabb 1% jövedelem-arányos adóssága 87%-ról 40%-ra a csökkent, míg ez idő alatt a középső és alsóbb osztályok hasonló mutatója 67%-ról 157%-ra ugrott. Gyorsan jött is az (érték)ítélet: a szegényebb háztartások saját rossz pénzügyi döntéseiknek köszönhetik bajaikat. Rossz pénzügyi döntések → rossz vagyoni helyzet.

Csakhogy a helyzetet így leegyszerűsíteni – nem csak társadalmi érzéketlenséget, hanem közgazdasági hiányosságokat is tükröző – tévedés lenne. Sendhil Mullainathan és társai úttörő munkája ugyanis az elmúlt években egyértelművé tette, hogy a nyíl iránya a fenti összefüggésben megfordítható. Sokszor nem a rossz döntések vezetnek a szegénységhez, hanem pont a szűkös anyagi helyzet eredményez téves pénzügyi döntéseket. Rossz vagyoni helyzet → rossz pénzügyi döntések.

A probléma pedig így ördögi körré válhat: rossz vagyoni helyzet → rossz pénzügyi döntések → még rosszabb vagyoni helyzet → még rosszabb döntések. A szűkösség további szűkösséget szül.

A szakirodalom sokáig a rossz anyagi helyzet magyarázatát környezeti és az egyén jelleméhez kapcsolódó tényezőkhöz (pl. oktatás hiánya, egészségügyi körülmények, stb.) kötötte. Ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon, az első bekezdésben említett kreatív kísérletekre volt szükség. A fenti példában ugyanis hasonló személyiségekről és hasonló környezetről beszélhetünk minden résztvevő esetében – az említett princetoni diákok csak egy dologban tértek el egymástól: a kísérlet elején mesterségesen „szegényekké" vagy „gazdagokká" tették őket. Minden további következmény már ebből fakadt.

A kísérleti játékban egy olyan, pár éve Magyarországon is bemutatkozott tévés játékot szimuláltak a kutatók (Négyen négy ellen – Family Feud), ahol a játékosok legfontosabb erőforrása a rendelkezésükre álló idő. Mullainathanék ebből a szempontból tettek egyeseket gazdaggá, míg másokat szegénnyé: a gazdagoknak összesen 1000, míg a szegényeknek csak 300 másodpercük volt a kvízjáték 20 kérdésének megválaszolására. A gazdagok időmilliomosok voltak, a szegények időkoldusok.

Ha egy kérdés megválaszolásához nem lett volna elég az idő a játékosoknak, kölcsönt vehettek fel másodpercek formájában, amit aztán persze kamatostul vissza kellett fizetniük (minden egyes 1 mp-nyi felvett kölcsön 2 mp levonást eredményezett a következő kör elején). A döntési helyzet okozta nyomás és az eladósodás hatása pedig pár körön belül a pénzügyi eladósodás klasszikus folyamatát idézte: az eredetileg a „szegények" közé sorolt kísérleti alanyok körről körre eladósodtak, egyre nagyobb kölcsönöket vettek fel. Ahogy az ábra is mutatja, pár körön belül időbüdzséjük 30-40%-kal esett a kiinduló állapothoz képest, az időhiány miatt pedig döntéseik teljesítménye is drasztikusan leromlott. Lehetsz tehát akár princetoni diák is, elég csak egy kis kezdeti szűkősség, elég csak 700 másodperc eltérés, a többit pedig az ördögi kör rövid időn belül elintézi.

Ezen a blogon is többször írtam arról (itt és itt), hogy ha meg akarjuk érteni a társadalmi egyenlőtlenség témáját, sok dologra más szemmel kell néznünk. Az anyagi helyzet és a pénzügyi döntések minősége közötti kapcsolat biztosan ilyen. „Ha gazdag akarsz lenni, hozz jó pénzügyi döntéseket!" – szól a legtöbb pénzügyi témájú útmutatás a blogszférában. A fenti tanács ugyanakkor az anyagi helyzet és a pénzügyi döntések minősége között egy olyan egyszerű oksági kapcsolatot feltételez (az előbbi az utóbbi függvénye), amiről kiderült, hogy téves. Hiába a jó szándék, hiába a pénzügyi tudatosságot növelni kívánó oktatási programok (amikről sajnos sokszor az látszik, hogy nem sok hasznuk van), amíg a problémával kapcsolatos látásmód nem változik, előrelépés a társadalmi szolidaritás területén sem várható.

Mullainathan szerint a szűkösség átalakítja, rabul ejti gondolkodásunkat. Ha döntéshozatali képességeinket internetes sávszélességként képzeljük el, akkor szűkös helyzetben lenni olyan, mintha ennek a sávszélességének egy nagy részét rosszindulatú hackerek foglalnák el. Döntéseink ebben a helyzetben rosszabb minőségűvé válhatnak – csökkenő kognitív kapacitás, alacsonyabb fokú önfegyelem, csőlátás, hosszú távú tervezés hiánya, csak hogy a főbb tüneteket említsem. A kutatók egymondatos hasonlatával összefoglalva: döntéshozatali szempontból a rossz anyagi helyzet a súlyos alvásmegvonáshoz hasonló terhet jelent.

Te próbáltál már úgy befektetési döntéseket hozni, hogy előtte 48 óráig nem aludtál?