Hogy csak a számla hízzon

2018. augusztus 01. 13:43 - Pintér András

Egy általam nemrégiben olvasott könyv szerint átlagosan napi 200 táplálkozással kapcsolatos döntést hozunk (ennek elsöprő többségét tudatalatti módon). A kísértés állandó, így a folyamatos döntési kényszer tükrében nem csoda, ha sokszor elbukunk (a fogyókúrázók több mint 95%-a később visszaszedi leadott kilóit). A tuti fogyás titkos receptjét legalább annyi könyv és szakértő próbálja megfejteni, mint ahányan a tévedhetetlen befektetési stratégiákét (nagyjából hasonló sikerrel…). A fogyás és a befektetések közötti hasonlóság pedig több esetben valóban annyira szembeötlő, hogy minden megtakarítónak érdemes pár kérdést végiggondolnia. 

Az ingatlanokra azt szokták mondani, hogy vonzóságuk három dologtól függ: az elhelyezkedésüktől, az elhelyezkedésüktől és az elhelyezkedésüktől. Az, hogy megeszünk-e egy ételt vagy sem, nagyrészt ugyanezen a három dolgon múlik. Közepes édességfüggőként én is tudom, hogy ami szem előtt van, azt megkívánjuk, és jó eséllyel megesszük – ellenállni sokkal könnyebb olyan ételeknek, melyeket a szekrény mélyére dugtunk, vagy amelyeket eleve a boltok polcain hagytunk. „Out of sight, out of mind" – írja Brian Wansink, amit ha magyarra és az étkezés területére akarunk fordítani, talán azt mondhatnánk: ne láss szemem, nem fáj hasam. 

A „szem előtt levés" a befektetések területén is nagy kockázat. Mivel úgy vagyunk összedrótozva, hogy a veszteséggel járó helyzetekből igyekszünk minél gyorsabban menekülni, a kockázatosabb eszközök által hosszabb távon nyújtott magasabb hozamot (= kockázati prémium) csak azok tudják élvezni, akik az ilyen mínuszos periódusokat jól kezelik. Vagy azok, akik nem is tudnak róluk. A részvénypiacon viszont sajnos az a nagy helyzet, hogy minél gyakrabban nézegetjük, annál nagyobb az esélye, hogy veszteséget látunk. A rövidtáv valóban fej vagy írás, 50%-nál nagyobb nyerési esély a részvénypiacon csak többéves befektetési időtávon van (fontos: a 70-80% nem azt jelenti, hogy „mindig", vagy hogy „biztosan"!).

20180801.png

Aki fogyókúrázott már, tudja, ha a kezdést követően percenként vagy naponta méregetjük testsúlyunkat, sokszor csalódni fogunk, mert a fogyás nem megy gyorsan. Ahogy pedig fogyókúrás programot sem célszerű két nap eredménytelensége után abbahagyni, a befektetéseknél is kritikus, hogy mindezt észben tartsuk. Egy jól összeállított portfólió teljesítményéért nemcsak hogy felesleges napi szinten aggódni, hanem sokszor kimondottan káros is, mert az túlzott kereskedéshez és csapkodó eszközösszetételhez vezethet. Ne láss szemem, nem kereskedik kezem!

Számos további párhuzam említhető még természetesen: ahogy a drasztikus fogyókúránál jobb a lassabb, de tartósabb, úgy jobb a nagy egyszeri befektetéseknél a lépésről lépésre történő. Ahogy hiába egy egész nap tartott diéta, ha lefekvés előtt lecsúszik egy tábla csoki, a megtakarításoknál is fontosabb az egyes elemeknél a portfólió összessége. A teljes kalóriabevitelhez hasonlóan a teljes „kockázatbevitel" számít, és nem egyes fogások vagy megtakarítási eszközök önmagukban. 

És persze fontos, hogy legyen egy előzetes tervünk, amihez tartani tudjuk magunkat. Bár nincs szakmai egyetértés a kérdésben, egyesek úgy gondolják, hogy abban, hogy az amerikai börtönökben az elítéltek sokszor inkább elhíznak, mintsem lefogynának, nem a hihetetlenül finom kaja vagy a mozgáshiány játszik meghatározó szerepet, hanem a mindenki által viselendő bő narancssárga kezeslábas. Ha mi hízásnak indulunk, gyorsan észrevesszük – eggyel kijjebb kell kapcsolnunk az övünket, nehezebben jön ránk a feszes póló. A bő kezeslábas esetében nincs ugyanakkor ilyen gyors visszajelzés: hónapokig hízhatunk anélkül, hogy bármilyen következményét tapasztalnánk. Akár így van, akár nem, ha nincs pénzügyi tervünk, amihez tartanánk magunkat, akkor mi is könnyen lecsúszhatunk a tervezett útról.

Ahogy a fent idézett könyv egyik legfontosabb mondata is írja: könnyebb megváltoztatni a környezetünket, mint az évezredek alatt belénk rögzült ösztönös reakciókat. Könnyebb eldugni a szekrény mélyére a csokit, mint kibírni, hogy ne együk meg, ha már egyszer a szemünk elé került. Könnyebb egy előzetes megtakarítási tervhez tartani magunkat, mint a napi szintű piaci őrületre hideg fejjel és jól reagálni.

Az sem könnyű persze. Csak könnyebb.  

-----------------------

A bejegyzés a portfolio.hu-n futó sorozat legutóbbi része

komment

Piaci hőtérkép

2018. július 26. 10:33 - Pintér András

Igazodva a mostani napok kánikulájához, csináltam egy hőtérképet. Az időjárás helyett persze a piacokról.

A kockázatos eszközök (ezen belül is a részvénypiac) főbb jellemvonásainak bemutatására egy blogbejegyzés biztosan nem lenne elég, viszont mivel egy ábra ezer szóval is felér (állítólag), hátha így menni fog. A piacok rövidtávon kimondottan hektikusan viselkednek, nem ritkák a jelentős zuhanások, elegendően hosszú távon ugyanakkor a kitartó befektetőket az elmúlt évtizedekben szép teljesítménnyel jutalmazták meg a tőzsdék – sorolnám a piacok főbb karakterisztikáit, de igazából csak a felszínt kapargatnám.

Ehelyett itt ez az ábra:

20180726.png

Az ábra a fejlett országok részvénypiacainak elmúlt öt évtizedét mutatja be, az osztalékokat is figyelembe vevő MSCI World Index segítségével. A különféle befektetési időtávokon elérhető évesített hozamokról egy 2014-es elemzésében a Barclays készítette el a fenti grafikont, az ő módszertanukat használtam én is az 1970 és 2018 közötti időszakra. A hőtérkép logikája egyszerű: a pozitív hozamokat a zöld, a negatív teljesítményeket pedig a piros szín különféle árnyalati jelzik.

A főbb tanulságok szerintem az alábbiak:

  1. Ha valaki 1970 elején fektetett a fejlett részvénypiacokba, akkor dollárban számolva 2018 első félévének végéig 8,8%-os évesített hozamot tudott elérni (az ábra jobb felső sarkának legszélső pontja). Ez a szám összhangban van azzal, ami az emberek fejében a hosszú távú részvénypiaci hozampotenciálról általában él, illetve azzal is, amit az amerikai tőzsde elmúlt 150 évében láttunk.

  2. Az élénk színek jelzik, hogy a részvények rövidtávon brutális mozgásokra képesek – a vörös foltok jelzik az elmúlt évtizedek nagypiaci zuhanásait ('70-es évek válságai, 2000-es évek elején kipukkanó technológiai lufi, 2008-as pénzügyi összeomlás), a mélyzöldek pedig a nagy bikapiacokat. A különféle elemzésekben használt átlagokkal tehát nagyon óvatosan kell bánni, mert inkább csak eltakarják a piac valódi arcát, mintsem jól bemutatnák azt. Az 1970 és 2017 közötti 48 évben a legrosszabb év -40,7%-os esést (2008), a legjobb 41,9%-os emelkedést (1986) hozott. Azt pedig, hogy nem az átlag a lényeg, hanem az eloszlás, jelzi az is, hogy a szóban forgó 48 évből pedig mindössze 11-ben (!!!) volt az adott év hozama az átlagos 8,8%-os hozam ± 5%-os sávban (azaz 3,8% és 13,8% között). Hiába számol az excel átlagot, ha a piacok valójában csak nagyon ritkán viselkednek átlagosan. Átlagos részvénypiaci hozamról beszélni olyan, mintha lenne két 150 és két 200 centis ember egy szobában, és azt mondanánk, hogy az emberek átlagosan 175 centisek. Elméletileg igazunk lenne, de gyakorlatilag semmire sem mennénk ezzel az információval. 

  3. A rövid távú esések körüli időszakokat a Barclays anyaga a „pánikzónának" nevezi, hiszen ez az a periódus, amikor a szakadó árfolyamokat és az aggasztó gazdasági híreket látva sok befektető elbizonytalanodik és kiszáll. Ha ugyanakkor a vörös foltoktól jobbra haladunk, látszik, hogy a piaci sebek minden esetben begyógyultak. Az ábra egyik legpozitívabb olvasata pont az, hogy 12 évnél hosszabb befektetési időtávon a megtakarítók minden esetben pozitív hozamot érhettek el (szaggatott vonallal határolt háromszög alakú terület). Természetesen érdemes lenne számolni befektetési költségekkel, adókkal, az inflációval vagy éppen a kockázatmentes eszközökön elérhető alternatíva hozammal, de a fenti statisztika még így is elég impresszív. 

  4. Ha a legoptimistább nézőpont helyett pesszimistává válunk, akkor a feketével bekarikázott területekre, az ábra fehér foltjaira figyelhetünk fel. Sok esetben hiába a kellően hosszú befektetési időtáv, a részvénypiac nominális hozama ezekben az esetekben nem túl meggyőző (a 0-5% közötti nominális hozamsávból a fent említett tényezők – adók, költségek, infláció – figyelembe vétele után nem nagyon maradt volna pozitív reálhozam). Hiába mondanak sokan 5 évet minimális befektetési időtávként a részvényekre, vannak olyan periódusok (jellemzően ha befektetési periódusunk eleje pont megelőz egy piaci összeomlást vagy pedig annak végpontja esik egybe egy válsággal), amikor 15-20 év sem elég. Ha valaki a '80-as évek elejétől fektetett be 20 évre, 15% feletti évesített hozamot érhetett el. Ha valaki ugyanezt tette, csak a '90-es évek végén kezdve, akkor 0-5% közöttit. Mindketten ugyanazt csinálták, a végeredmény mégis jelentősen eltérő lett. Hogy mi a tanulság? Elsősorban az, hogy nagyon nem mindegy, hogy milyen évben születünk, hiszen a hosszú távú részvénypiaci hozamok olyanok, mint Orwell regényének állathősei: csak az elméletben egyenlők, a gyakorlatban vannak köztük egyenlőbbek. 

  5. Ahogy az AQR közelmúltbeli elemzése is figyelmeztet, lehet nézegetni pár évtized adatait, de mindez statisztikai szempontból annyira kis elemszámú mintának számít, hogy mindenféle általánosítással és következtetéssel nagyon óvatosan kell bánni. Azért, mert valami úgy volt az elmúlt ötven évben, nem biztos, hogy az elkövetkező ötvenben is úgy lesz. Ha a magasabb hozam elérése olyan egyszerű lenne, hogy csak magasabb kockázatot kell vállalni, akkor nem is beszélnénk igazi kockázatvállalásról. A kockázat lényege, a hosszútávon esetenként elérhető jobb teljesítmény ára, hogy a magasabb kockázatú eszközök időről-időre gyenge hozamot nyújtanak.

Optimista olvasat vs. pesszimista nézőpont; hosszú távú esélyek vs. rövid távú kockázatok; átlagok vs. átlagtól való eltérések, egyenlők vs. egyenlőbbek. Minden egy ábrán – elég beszédes, ugye? 

komment

Tudom, hogy hazudsz

2018. július 17. 14:19 - Pintér András

Dízelbotrány, Enron-ügy, Bernie Madoff – épp elég emlékeztetőt kaptunk az elmúlt években arról, hogy a gazdasági életben mennyire gyakoriak a hazugságok. Minden csalás mögött külön történet áll, de egy dolog közös: aki csal, az valamilyen (leggyakrabban pénzügyi) előnyhöz akar jutni. A világ ugyanakkor nem csak pár ember nagy svindlijéről szól. A legtöbb ember hazudik (átlagosan napi kettőt). Sokszor pedig nem csak a külvilágot vezetjük meg, hanem saját magunkat is – az önbecsapásnak pedig komoly befektetési következményei is vannak.

Úgy tisztességes, ha magammal kezdem. A pingpong bajnokságban, ahol játszom, az egyéni teljesítmény mércéje a győzelmek százalékos aránya (nyert meccsek / összes lejátszott meccs). A statisztikámat kozmetikázni pedig így tudom: ha az ellenfélből az elméleti négy helyett valamilyen okból csak három ember jön el, akkor egy meccset (a meg nem jelent ellen) papíron automatikusan megnyerek. Persze mindenféle teljesítmény és játék nélkül. Ha az aznapi maradék – ténylegesen lejátszott – három meccsből kettőben győzöm, akkor két lehetőségem van az egyéni százalékom kiszámolására: a le nem játszott meccset is győzelemként figyelembe véve, vagy pedig (és ez a szabálykönyv szerint módszer) azt figyelmen kívül hagyva. Míg az előbbi esetben 3 / 4 = 75%-os, az utóbbi módszerrel csak 2 / 3 = 67%-os győzelmi statisztika adódik. Szerintetek melyik módszert szoktam alkalmazni? 

Ártatlan kis statisztikai machináció, meg amúgy is, minden szentnek… – nyugtatom magam. Meg azzal is, hogy tudományosan bizonyított, hogy a legtöbb ember csal. Dan Ariely és kutatótársai megmutatták, a csalás területén a „kevesen sokat" helyett inkább a „sokan keveset" elve érvényesül. Ariely ötletes kísérletében a résztvevőknek nehéz matematikai feladatokat kellett megoldaniuk – szoros időkorlát alatt, a teljesítménytől függő pénzjutalom fejében. A feladatok nehézsége miatt a tisztességesen játszók átlagosan nagyjából hármat tudtak kiszámolni. Amikor viszont a kutatók megadták a résztvevőknek a csalás lehetőségét (a feladatsort annak bemutatása nélkül az alanyok ledarálhatták, és a megoldott feladatok számát önbevallásos módon közölték a kísérletvezetővel), a bemondott megoldások száma közel duplájára ugrott.

20180717.png

Érdekes ugyanakkor, hogy sem az átlagok, sem az egyének szintjén nem volt jellemző a kiugró csalás (a pénzügyi jutalomtól függetlenül). Nem volt jellemző, hogy a résztvevők a lehetséges 20-ból 10-15 feladat megoldását jelentették volna. Pedig bizonyíték hiányában könnyen megtehették volna. Ariely és társai hasonló ezen és hasonló kísérletek alapján fogalmazták meg elméletüket: (1) csalunk, mert élvezni akarjuk azokat az előnyöket, amik a csalásból fakadnak, (2) de csak annyira, hogy a magunkat tisztességesnek tartó önképünk se sérüljön. Másképp' megfogalmazva: jól akarunk járni, de csak annyira, hogy még a tükörbe is bele tudjunk nézni.

Vészhelyzetre a zsebben tartott, de ki nem lyukasztott BKV-jegy, a megengedettnél eggyel többször újratöltött gyorséttermi üdítős pohár, természetesen munka célra hazavitt irodai toll – mindennapi apró hazugságaink és csalásaink mögött ez a kettősség áll (nem személyes példák, egy barátom ismerősétől hallottam őket!). Tisztelet a kivételeknek, de a legtöbben néha csalunk. Igaz, csak keveset.

A témával foglalkozó kutatásoknak két érdekes dimenziója van még. Egyrészt a csalás mértékét rengeteg apró dolog befolyásolja. Ahogy a fenti ábra utolsó oszloppárja is mutatja, ha a résztvevőknek közvetlenül a kísérlet előtt egy becsületkódexet kellett aláírniuk, a csalás gyakorlatilag eltűnt. Szintén drasztikusan visszaesett annak mértéke, ha az egyetemista résztvevők közé olyan, egy másik egyetem logós pólóját viselő beépített embereket küldtek a kutatók, akik a bemondásos rendszernél nagyon látványosan csalni kezdtek. Az igazi megfigyeltek ekkor összezártak: ha már „ők" csalnak, legalább „mi" mutassuk meg, hogy milyen tisztességesek vagyunk.

A másik érdekesség pedig az a képesség, hogy apró hazugságainkat milyen hihetetlen agyafúrtsággal vagyunk képesek megmagyarázni – elsősorban nem is másoknak, hanem magunknak. Amikor az önbecsapásról van szó, minél kreatívabbak vagyunk, annál rosszabb. Amikor a pingpongos példa kapcsán magamba néztem, az első körben azzal magyaráztam a kis csúsztatásomat, hogy mivel évek óta így számolom a teljesítményemet, ha összehasonlítható statisztikákat akarok kapni, akkor ezt változatlanul így kell tennem. Hazudjak csak magamnak tovább, mert már tavaly is ezt tettem. Bravó!

A befektetési területre kanyarodva: az önmagunknak gyártott (ál)magyarázatok komoly veszélyeket hordoznak. Ha menedzserként vagy befektetőként minden jó döntésünkben saját stratégiai zsenialitásunkat látjuk, minden rossz döntésünket pedig másra kenjük („Hatalmasat kaszáltam volna, erre nem pont most kellett kamatot emelnie a FED-nek!" „Jó volt a termék, csak a vevők még nem elég érettek hozzá!"), abból nem sokat fogunk tanulni. Hiába mondják például a legtöbben magukról, hogy milyen könnyű devizakereskedéssel vagy bináris opciókkal pénzt keresni, ha a statisztikák szerint a lakossági ügyfelek közel 80-90%-a veszteséget realizált ezeken az ügyleteken. Másoknak hazudni nem szép dolog, magunkat becsapni viszont egyenesen életveszélyes – a befektetések területén egészen biztosan.

Önreflexió nélkül tehát nincs jó döntéshozatal. Önreflexió pedig nincs őszinteség nélkül. Erre mit csinálunk? Sokszor össze-vissza hazudozunk. Másoknak és magunknak is. Te is és én is.

Meg mindenki más is.   

komment

Mi lesz ebből, recesszió?

2018. július 16. 13:26 - Bebesy Dániel

Nagyjából egy éve írtam az amerikai hozamgörbe alakulásáról, annak kapcsán, hogy a hozamgörbe laposodása, a 2 és 10 éves kamatok különbségének (spread) csökkenése a történelmi tapasztalatok alapján jó indikátornak bizonyult a gazdasági recessziók előrejelzése szempontjából. 1960 óta a nyolc amerikai recesszióból hét esetében jelzett előre a hozamgörbe, úgy hogy a 2-10 éves spread negatívba váltott, és mindössze egy hamis riadó volt, amikor a gazdaság csak jelentősen lassult, de végül nem süllyedt recesszióba.  Az elmúlt egy év során a vizsgált hozamfelár a FED kamatemelések miatt tovább szűkült, jelenleg a 2-10 év hozamkülönbözet 25 bázisponton áll, karnyújtásnyira a kritikus nullás szinttől. A 2 éves amerikai állampapír hozama az elmúlt tizenkét hónapban 130 bázispontot emelkedett, míg a 10 éves lejáraton csak 60 bázispont körüli emelkedést láthattunk.

20180716_1.png

Azok az elemzők, akik az amerikai gazdasági növekedés erőteljesebb lassulására, esetleg recesszióra számítanak  előszeretettel hivatkoznak a hozamgörbe laposodásra, ami szerintük intő jel kellene hogy legyen a részvénybefektetőknek is, hisz a gazdasági recesszió általában komolyabb részvénypiaci áreséssel jár. A legutóbbi ülésén a FED is foglalkozott a jelenséggel, és számos tag, aki az óvatosabb szigorítás mellett érvelt, a laposodó hozamgörbére hívta fel a figyelmet.

Nem mindenki ért viszont egyet evvel az olvasattal, sokan úgy vélik, hogy a jelenlegi alacsony kamatkörnyezetben a laposabb hozamgörbe is más üzenettel bír, mint korábban. Fontos megvizsgálni, hogy miért nem akarnak a hozamok a hosszabb lejáratokon emelkedni? Tényleg arról van szó, hogy a piac arra számít, hogy a növekedés kifullad, és a FED pár negyed év múlva már az újabb kamatcsökkentésen gondolkozhat?

A hosszabb lejáratú hozamszintek értelmezhetőek úgy, mint a befektetők várakozása (várakozási elmélet, azaz expectation theory) a jövőben várható rövid kamatok alakulásáról. Egy 10 éves időszakra lekötött tőke alternatívája lehet ugyanis tíz éven keresztül, az egy évre lekötött pénzek továbbgörgetése. Általában a piaci árazásnál azonban azt láthatjuk, hogy hosszabb lejáratú hozamszintek magasabban vannak, mint ami a jövőben várt rövid kamatokból adódna, ez pedig az úgynevezett lejárati prémiumnak köszönhető (term premium).

A lejárati prémium felfogható úgy, mint egy kompenzáció, amit a befektető azért kap, hogy ahelyett, hogy évenként görgetné tovább a megtakarítását, hosszabb időre lemondjon a pénzéről. A hosszabb lekötéssel ugyanis a befektető addicionális kockázatot vállal, hisz a lejárat alatt változhatnak a körülmények. Emelkedhet az infláció, növekvő államadósság mellett bővülhet az állampapír kínálat, ami mind magasabb hozamszintet indokol. Ez a lejárati prémium az elmúlt 50 évben átlagosan másfél százalékpont körül alakult. A helyzet azonban a 2000-es évek közepétől változni kezdett, és a 2008-2009-es válságot követően még furcsább képet láthattunk. A lejárati prémium 2005-től fél százalékpont alá esett, majd 2012-ben -0,75 százalékpontra süllyedt, azaz megszűnt prémium lenni. Az elmúlt negyedévekben nulla közelébe tornázta vissza magát, azonban ez még mindig azt jelenti, hogy a hosszabb lejáratú lekötésért a befektető semmiféle extra hozamkompenzációt nem kap. 

20180716_2.png

A lejárati prémium eltűnéséről szóló magyarázatok elsősorban a hosszabb lejáratú állampapírok volumen hiányára hivatkoznak. A mennyiségi enyhítés (QE) során a FED olyan sok állampapírt szívott ki a piacról, hogy a magánszektor igényét csak erősebb szinteken (alacsonyabb hozamokon) lehetett kielégíteni. A probléma részben már a válság előtt, a FED mennyiségi enyhítése előtt is fennállt, a 2000-es évek közepén a relatív hiányt, az indokolatlanul alacsony hosszú amerikai hozamokat Ben  Bernanke, korábbi FED Elnök, a feltörekvő piaci országok túlzott megtakarításaival (saving glut) magyarázta.  

Abban az esetben, ha figyelembe vesszük a lejárati prémium hirtelen eltűnését, és ezzel igazítjuk a hosszú amerikai kamatszinteket, akkor azt mondhatjuk, hogy lehet, hogy a hozamgörbe nem is olyan lapos. Eszerint a gondolatmenet szerint az alacsonyabb hosszabb lejáratú hozamok nem azt tükrözik, hogy a piac a gazdaság lassulására és ezért FED kamatcsökkentésekre számít, hanem egyszerűen az eltűnt lejárati prémium hatását jelzik. Ezt a feltételezést nehéz a valóságban tesztelni, ezért érdemes megvizsgálni egy olyan hozam spread-et, ami mentes a lejárati prémium hatásától. Az alábbi ábrán két éves állampapír és a három hónapos amerikai diszkont kincstárjegy kamatkülönbözetét láthatjuk. A jelenlegi spread teljesen átlagosnak mondható, a korábbi recessziós időszakokat megelőző laposodásnak, invertálódásnak egyelőre nincsen jele.  

20180716_3.png

Az amerikai hozamgörbe mostani alakja tehát mindenképpen fokozott figyelmet indokol, azonban a képet árnyalni kell, az esetleges hozamgörbe invertálódás (negatív 2-10 éves hozamkülönbözet) sem jelenti feltétlenül azt, hogy küszöbön áll a recesszió és meneküljünk a kockázatosabb eszközökből. Janet Yellen korábbi FED Elnök utolsó decemberi sajtótájékoztatóján a következőket mondta: „Úgy gondolom, hogy jó okunk van azt feltételezni, hogy a hozamgörbe meredeksége és a gazdasági ciklus közötti kapcsolat megváltozhatott." 

komment

Leckék az égből

2018. július 12. 13:51 - Pintér András

„Az életemben újra és újra elbuktam, ezért is tudtam végül sikeres lenni." – Michael „Air" Jordan

Ha már Jordan és Chicago: december 7-e azért a polgári repülés nemzetközi napja, mert 1944-ben ezen a napon írta alá Chicagóban 54 ország a nemzetközi polgári repülés alapszabályait lefektető egyezményt. A megállapodás az ENSZ speciális részeként létrehozta a Nemzetközi Polgári Repülési Szervezetet, az ICAO-t, amely mára már 192 tagország polgári légi közlekedését koordinálja.

Ha nem lenne egy 13-as számú melléklete, a Chicagói Egyezményről nagyjából ennyit elég is lenne tudnunk. A szóban forgó melléklet a „Légijármű balesetek és események kivizsgálása" címet viseli – ami nem éppen izgalmas és olvasmányos tartalmat ígér. Nem is az.

A megegyezés tartalma ugyanakkor sokak szerint – nyilván számos más tényező mellett – kulcsszerepet játszott abban, hogy az elmúlt évtizedekben a polgári légiközlekedés biztonsága drasztikusan javult. A '40-es években jellemző évi 3-4 ezerről a légi közlekedésben életüket vesztők száma 2017-re 399-re csökkent, ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy ma sokkal többen és többet repülnek, mint 70 éve, a javulás még örömtelibb.

20180703.png

A dolog nyitja, hogy a melléklet következtében létrejött egy olyan adat- és tudásbázis, ami lehetővé tette, hogy a repüléssel foglalkozók (tragikus módon ugyan, hiszen emberéletekről van szó), tanulni tudjanak. Nem csak saját hibáikból, hanem másokéból is. A melléklet ugyanis mindenre kiterjedően rögzíti minden baleset kivizsgálásának és elemzésének a folyamatát, illetve előírja egy egységes formátumú, az okokat és a kiváltó tényezőket is megállapító „zárójelentés" elkészítését. A cél egyértelmű: az elemzés elvégzésével és megosztásával a hibákból mindenki okulni tud, így azok jövőbeli újbóli elkövetésének valószínűsége csökkenthető. Az eredmény pedig – ahogy a fent ábra is mutatja – valóban látványos.

Amikor minderről olvastam, azonnal felsóhajtottam: bárcsak lenne egy, a „Befektetési balesetek és események" kivizsgálását koordináló egyezmény is! Ha lenne egy adatbázis, ahol mindenki évtizedek óta egységes formában rögzítené, hogy milyen okok vezettek rossz befektetési döntéseihez, hogy milyen hibákat követett el a folyamat során. Mennyit lehetne tanulni egy ilyen adatbázisból!

A helyzet ezzel ellentétben az, hogy a befektetők a legtöbbször inkább jó döntéseiket hangoztatják, a rosszakról pedig – sokszor önmaguk előtt is – inkább hallgatnak (én sem vagyok kivétel, sőt!). Elég kevés „Életem legrosszabb befektetései" című blogposztot olvasni, és az üde kivételektől (például itt és itt) eltekintve a könyvesboltok polcain is inkább a „A sikeres menedzserek titkai" és a „Hogyan legyél befektetési guru 10 lépésben" jellegű könyveket találni, mintsem olyanokat, melyek a rossz döntésekről vagy az elbukó menedzserekről és befektetőkről szólnak. Pedig biztosak lehetünk benne: minden sikeres hedge fund menedzserre jut 1000 csúfosan elbukó (lásd: survivorship bias).

Az emberi viselkedés megváltoztatása természetesen sokkal összetettebb annál, mintsem hogy pár tanulságos történet elolvasásával megváltoztatható lenne. De ha csak egy tanácsom lehet a nyári olvasmányokra vonatkozóan, akkor az ez lenne: ne hangzatos sikersztorikról olvassunk, hanem inkább mások kudarcairól. Nem lesz túl magasztos vagy lélekemelő, az biztos. De ha csak századannyit tanulunk belőlük, mint amennyit a repüléssel foglalkozók a dögunalmas baleseti jegyzőkönyvekből, már előrébb leszünk.

Az említett 13. melléklet 3. fejezetének 3.1.-es pontja így fogalmaz: „Baleset, vagy esemény kivizsgálásának alapvető célja a balesetek és események megelőzése. E tevékenységnek a felelősség, vagy vétkesség megjelölése nem célja."

Befektetési baleseteknél pont ugyanez lenne a feladat.   

komment

Több tényt!

2018. június 19. 12:56 - Pintér András

Kalandos pár évtized áll a családom mögött. Elég, ha annyit mondok, hogy a nagyszüleim a mai Lesotho területén, szüleim pedig Angolában születtek. Én pedig Irakban. Na persze nem a szó szoros értelmében. De bizonyos szempontból mégis.

Mielőtt bárki tovább olvasna, töltsétek ki ezt a tesztet. Tényleg.

A fake news korában nem kell hosszasan ecsetelnem, mennyire fontos lenne, hogy helyes képpel rendelkezzünk környezetünkről. Hogy ne egy túldramatizált, a médiából ömlő zajra támaszkodó, hanem valódi tényekre, trendekre és információkra alapuló világképünk legyen. Olyasmi, ami bár sosem lesz teljesen tökéletes, de amennyire csak lehet, objektív és elfogulatlan. 

Nem olvastam ebből a szempontból hasznosabbat, mint Hans Rosling és szerzőtársai nemrégiben megjelent, Factfulness című könyvét (a címet magyarra fordítani meglehetősen nehéz, talán a „ténytudatosság" kifejezés adja vissza a legjobban a mögöttes tartalmat). A név sokaknak ismerős lehet, hiszen Rosling felettébb szórakoztató TED-előadásai már eddig is nézők millióihoz jutottak el – igen, ő az, aki valamelyik előadása végén a tudományos statisztikák ismertetését követően egy valódi kardnyelő produkcióval tette fel az i-re a pontot. Mit mondjak, nem az a klasszikus szoba-tudós! 

A tavaly elhunyt svéd orvos egész életművének üzenete egy mondatban összefoglalható: csak olyan véleményeink legyenek, amiket erős tényadatok támasztanak alá. Ne hagyjuk, hogy ösztöneink, érzéseink és félelmeink félrevezessenek minket – ha a tényekre támaszkodunk, a világot sokkal kevésbé stresszes, és sokkal jobb helynek fogjuk látni, mint most. Nem véletlen tehát a találó elnevezés sem: ahogy a „mindfulness" segíthet (?) testnek és léleknek, úgy segíthet a „factfulness" is egy más dimenzióban: egy pontosabb világkép megalkotásában. 

Roslingék csapata rájött, hogy ezen cél eléréséhez mindenek előtt egy dologra van szükség: tényekre. Az általunk létrehozott adatbázisok, kreatív vizuális- és kommunikációs eszközök igazi csemegét jelentenek azok számára, akik szeretik az ilyen dolgokat.

20180619_1.png

Az ő felméréseikből tudjuk, hogy a világot nem olyannak látjuk, mint amilyen valójában. Az eredmények országról országra ugyanazt mutatják: a nők oktatási helyzetét, a várható élettartalmát, a gyerekek oltottsággal való védettségét, az extrém szegénységben élők arányát és egyéb, a világ főbb trendjeire vonatkozó kérdéseket illetően tudásunk kritikán aluli (az emberek nagy része 2-3 helyes választ adott a 12-ből). Ahogy Rosling írja, annyit sem tudunk világunkról, mint amennyit a válaszokra véletlenszerűen rábökő csimpánzok. És ráadásul tévedésünk szisztematikus, egy irányba mutató: mindent sokkal negatívabban látunk a valóságnál. 

20180619_2.png

Ugyanezekből a felmérésekből tudjuk azt is, amit – Rosling példájának analógiájára – a családom születési helyeiről írtam. Felmenőim természetesen nem földrajzi, hanem gazdasági fejlettségi értelemben születtek az említett helyekben. Ahol nagymamám születésének idején járt Magyarország, ott tart nagyjából 2018-ban Lesotho (ami a Gapminder adatbázisa alapján jelenleg a legalacsonyabb várható élettartamú ország a világon). Szüleim '50-es évekbeli Magyarországa a mai Angolára hasonlít. Jövedelmi szint és várható élettartam szempontjából pedig az 1981-es hazánk a 2018-as Irak párja. Egy 1981-ben Magyarországra született átlagos helyzetű gyerek olyan helyzetben volt, mint egy ma Irakba születendő.

20180619_3.png

Milyen kép él a fejünkben a mai Irakról? Hogyan élnek az emberek, hol alszanak, milyen házakban laknak, milyen iskolákban tanulnak, milyen színvonalú egészségügyi ellátáshoz van hozzáférésünk? Ugye, hogy mennyit tud változni a világ pár év leforgása alatt! Három generáció leforgása alatt hazánkban az inflációval és vásárló-erő paritással igazított egy főre eső GDP több mint ötszörösére növekedett, a várható élettartam pedig 24 évvel ugrott meg.

Kalandos évtizedek állnak a családom mögött – kalandos évtizedek állnak az egész világ mögött. A második világháború óta eltelt pár évtizedben olyan jelentős (pozitív!) változások zajlottak le, amelyekről vétek nem tudtunk. És bár a világ sok szempontból még mindig rossz helyzetben van, és vannak kimondottan negatív trendek is (pl. globális felmelegedés), a változás iránya a legtöbb esetben határozottan pozitív.

Üzleti és befektetési szempontból is hanyagság lenne, ha nem vennénk figyelembe ezeket a trendeket. Azt, hogy a lakosság a világ mely részein növekszik (a válasz: Afrikában és Ázsiában), és hogy ezen térségek egyes országai teljesen hasonló növekedési pályán járnak, mint az európai országok pár évtizeddel ezelőtt. Rosling ebből a szempontból külön felhívja a figyelmet, hogy ezeknek az országoknak nem végzete, hogy ne tudjanak kitörni jelenlegi fejlettségi szintjeikről. Sőt, amit a tények alapján látunk, az pont ennek az ellenkezőjét mutatja: a világ súlypontjainak áthelyeződése szinte elkerülhetetlen. A 25 év múlva várható 9 milliárd emberből csak 2 milliárd fog Európában és Amerikában élni. 

Az elmúlt 20 évben a világszerte mélyszegénységben élők száma lefeleződött. 1966-ban a világ népességének 50%-a élt kevesebb, mint napi 2 dollárból. 2017-ben 9% volt ez az arány. Az egy éves gyermekek több mint 80%-a megkapja az alapvető oltásokat. A várható élettartam az 1900-as évek elején jellemző 30 évről mára 70 fölé emelkedett. Kényeztessük egy picit magunkat ezekkel a pozitív tényekkel. Úgy is azt gondoljunk, hogy egy szörnyű világban élünk – ennyi jó hír igazán ránk fér. 

„Több fényt!" – szóltak Goethe utolsó szavai. Nem tudom, mit mondott 2017 februárjában Hans Rosling, amikor meghalt. De ha könyve olvasása után egyet tippelhetnék, akkor szerintem ezt: „Több tényt!"

komment

Meginog a forint?

2018. június 14. 12:55 - Bebesy Dániel

Az elmúlt évek során sokak számára nagy talány volt a forint árfolyamának alakulása. Akik a forint piacán a 2000-es években szocializálódtak, gyakran megtapasztalták, hogy a túl alacsony kamatszint mellett általában előbb-utóbb gyengülni kezdett az árfolyam. A nagyobb gyengülésekre pedig rendszerint érkezett a kamatemelés a jegybank részéről, ami egy idő után visszaerősítette az árfolyamot. Ez az egyszerű összefüggés az elmúlt években megszűnni látszott, hisz sokak meglepetésére annak ellenére, hogy az MNB gyakorlatilag nullára tolta az irányadó kamatot, a forint képtelen volt gyengülni. A nullás kamat ellenére az elmúlt időszakban a jegybanknak számos olyan új eszközt kellett bevetnie, amivel a további forint árfolyam erősödést próbálta meggátolni.

Mi változott a forint piacán ekkorát a 2000-es évekhez képest, miért maradt el a gyengülés, kaptuk sokszor a kérdést. Sok magyarázó tényezőn túl a legfontosabb változást az ország külső egyensúlyi pozíciójának látványos javulása jelentette. A 2000-es évek jelentős hiányai után, a 2008-2009-es válságot követően a hazai fogyasztás és hitelezés visszaesésével a külkereskedelmi mérlegünk többletbe váltott, és 2016 közepéig folyamatosan hízott, meghaladva a GDP 8 százalékát. A többlet annyit jelentett, hogy egyre több dolgot exportáltunk, mint importáltunk, és ezzel egyre több bevétel képződött devizában. A devizát pedig előbb-utóbb forintra konvertálták, így folyamatos kereslet volt a forint iránt, ami erősítette az árfolyamot. Az MNB így komolyabb veszély nélkül tudta vágni a kamatot, a piaci szereplők pedig megtanulták, hogy a devizaárfolyam alakulásában a kamatszint mellett legalább olyan fontos változó a külső egyensúly alakulása.

Az elmúlt hetekben viszont azt látjuk, mintha a forint veszteni kezdene a korábbi évekre jellemző stabilitásából, a 315 körüli EUR/HUF szintek elérését követően elmaradt a gyors korrekció, ami a keresztet korábban rendre visszaröpítette a 305-315-ös sávba. A mostani gyengülésre számos globális magyarázat van, folyamatosan kamatot emel a FED, általánosan nyomás alá kerültek a feltörekvő piacok, tehát kedvezőtlen a külső környezet. A pillanatnyi helyzeten túl, van egy tartósabb hazai változás is, ami hozzájárulhat a hazai deviza gyengébb teljesítményéhez. A 2016-ben tetőző külkereskedelmi mérleg többletünk, az erős hazai fogyasztás miatt olvadni kezdett, az ábrán látszik, hogy az elmúlt hónapokban az import éves növekedési üteme rendre meghaladja az exportbővülést, és evvel párhuzamosan erodálódik a többlet.

20180614_1.png

A kilátásokat illetően azt mondhatjuk, hogy a jelentős bérnövekedés, és a hitelezés élénkülése miatt ez a folyamat a következő negyedévekben várhatóan tovább folytatódik. Az export teljesítményünket leginkább az eurózóna aktivitása határozza meg, és ezzel kapcsolatban sajnos az elmúlt hónapok adatai nem túl biztatóak. Legfőbb kereskedelmi partnerünknél, Németországban lassul az ipari termelés, és a kilátások is pesszimistábbak lettek. A globális kereskedelmi háború lehetősége, a védővámok bevezetése mindenképpen érzékenyen érinti az exportra fókuszáló eurózónát, és ezen keresztül a hazai export kilátásokat is.  

20180614_2.png

Az elmúlt évek időszaka után a forint veszíteni látszik egyik erős támaszából, és erre a jegybanknak is figyelnie kell. Az alacsony kamatokhoz való ragaszkodás, negatívabb külső környezet esetén, olvadó külkereskedelmi többlet mellett újból gyengülésnek indíthatja a forintot. Mindez nem azt jelenti, hogy visszaugrottunk az időben a 2000-es évek közepére, hisz az ország egyensúlyi pozíciója most sokkal stabilabb, azonban a változást nem lehet figyelmen kívül hagyni. 

komment

Ijesztő vs. veszélyes

2018. június 01. 14:59 - Pintér András

A magyar értelmező szótár alapján ijesztő az, ami ijedtséget kelt, nyomasztó, félelmetes hatást vált ki. Veszélyes pedig az, ami kárral, bajjal, romlással vagy valaminek az elvesztésével fenyeget. A befektetések területén talán nincs fontosabb intelem annál, mint hogy észben tartsuk: a két dolog nem ugyanaz. Nem minden veszélyes, ami ijesztő. És nem minden ijesztő, ami veszélyes. 

Mitől félünk? A legtöbben a természeti katasztrófáktól, a terrorizmustól, attól, hogy valami gyors lefolyású, gyógyíthatatlan vírus végez velünk. Mi jelenti az igazi veszélyt ránk? A statisztikák szerint az egészségtelen életmód, az elhízás és az, hogy más egyéb válogatott módokon is hajlamosak vagyunk saját magunkban kárt tenni. A fejlett világban a halál oka az esetek mindössze 0,001%-ában légi-, 0,1%-ában pedig természeti katasztrófa. Mindeközben milliók halnak meg érelmeszesedésben vagy stroke-ban. A cápák nagyságrendileg évente 10 embert ölnek meg, a szúnyogok több mint 700 ezret. A cápák ijesztőek, a szúnyogok veszélyesek.

20180601.jpg

Ami évszázadokkal ezelőtt evolúciós előny volt (elég volt egyszer nem megijedni, ha a szavannán mellettünk rezdült meg a fű, legyintve: „áh, ez tuti nem kígyó"), az mára sok területen hátránnyá vált. Így vagyunk összedrótozva, reakciónk a legtöbb esetben érzelmi alapú, az ijedtség érzése igazi zsigeri érzés – függetlenül attól, hogy ami azt kiváltotta, valóban igazi veszélyt hordoz-e vagy sem.

Ha valami ijesztő, arról úgy véljük, hogy kockázatos. Ha valami veszélyes, az valóban az.

A megtakarítások esetében ezért kritikus a vélt és a tényleges kockázatok megkülönböztetése. Különösen úgy, hogy mindenhonnan ömlenek ránk az ijesztő dolgok (mindez nem a média hibája: az újságírók valós keresletet elégítenek ki). Összeomlik a forint, zuhannak a piacok, pánik a tőzsdéken. Ember legyen a talpán, aki nem ijed meg. A tőkepiacokon ráadásul mindig történik valami – így megijedni is mindig van mitől.

Most például ijesztő az Észak-Koreai helyzet, az olasz belpolitikai válság. Ijesztő a Brexit, a fejlett piaci hozamemelkedés. A török líra gyengülése pedig egyenesen félelmetes, és sokan már egy 2-3%-os euróval szembeni forintgyengülés miatt sem alszanak nyugodtan.

Igazán veszélyesek is ezek a dolgok? Természetesen akár azok is lehetnek, abban az értelemben, hogy nem csak vélt félelmet generálnak, hanem akár tényleges bajokat is okozhatnak. Szóval félreértés ne essék, nem bagatellizálni akarom mindezt. A probléma az, hogy a legtöbbünk számára vannak sokkal jelentősebb veszélyek is, melyekkel mégsem foglalkozunk – pont azért, mert figyelmünket és erőforrásainkat az ijesztő dolgok kötik le.

Eleget takarékoskodunk? Nem költünk túl sokat felesleges dolgokra? Figyelünk arra, hogy alacsony költségű megtakarítási termékeket használjunk? Élünk az adókedvezmények nyújtotta lehetőségekkel? Portfóliónk kockázati szintje összhangban van hozamcélunkkal (pl. 7%-os hozamot szeretnénk, de csak 10% kockázatos eszköz van a portfóliómban)? Érzelmeinkre hallgatva nagy ralik után vásárolunk és nagy eséseket követően adunk el? Csak pár példa arra, hogy aggódhatunk bármennyit a vélt kockázatokon, ha a valós veszélyekkel nem foglalkozunk, ha először nem azokat rakjuk rendbe. Nincs kétségem, hogy hosszú távú megtakarítási eredményünk döntően ezeken a dolgokon fog múlni, és nem azon, hogy az éppen aktuális parákra hogyan reagálunk.

Ne legyen illúziónk, félni mindig is fogunk, az ijedtség érzése mélyen belénk kódolt. A kérdés az, hogy a félelmeinkre hogyan reagálunk. Nelson Mandela szerint a bátorság nem a félelem hiánya, hanem annak legyőzése. 

Megtakarítóként ijedősek lehetünk, de bátortalanok nem. 

-----------------------

A bejegyzés a portfolio.hu-n futó sorozat legutóbbi része

komment

Esküszöm, hogy jó cikk lesz

2018. május 29. 14:57 - Pintér András

Az információ korában élünk. Több mint 4 millió YouTube videót nézünk, 18 millió sms-t és nagyságrendileg 200 millió emailt küldünk. Percenként. Az IBM becslése szerint az emberiség napi 2,5 trillió byte-nyi adatot hoz létre (18 nulla van a számsor végén…), a növekedés üteme pedig egészen elképesztő: az emberek által létrehozott adatmennyiség 90%-a az elmúlt két évben keletkezett. 

Laikusként is mindannyiunk számára egyre világosabb, hogy a legtöbbet már nem a párunk vagy a szüleink, hanem a Google keresőmotorja, a bankkártya társaságok és a mobilszolgáltatók tudják rólunk. Mi érdekel vagy aggaszt minket? Merre járunk? Mire költünk? – mindenről van adat valakinél. Ahogy pedig az elmúlt időszak Facebookhoz kötődő botrányai is megmutatták, ha valamilyen szolgáltatás látszólag ingyenes, ott valójában a saját adatainkkal fizetünk. 

A létrejövő hatalmas adatmennyiség új tudományterületet szült, a big data technológiák pedig ezt próbálják meg feldolgozni és értelmezni. Sokszor lenyűgözően érdekes és kreatív módokon. 

Vegyük például a banki hitelek visszafizetési valószínűségét. A pénzügyi szektor működésének egyik legkritikusabb kérdése, hogy a nyújtott hitelek visszafizetésre kerülnek-e vagy sem. Ha egy bank rosszul méri fel hitelezési kockázatait, komoly veszteségekbe szaladhat bele – ezt a több százmilliárdos leckét a magyar bankszektor is megtanulta az elmúlt években. A különféle banki hitelezési scoring modellek ezért számos változó használatával próbálják meg a visszafizetés valószínűségét becsülni, a hitelfelvevő jövedelmi helyzetétől kezdve a múltbeli hitelek törlesztési történetével bezárólag. 

A nagy kérdés az, hogy mindezek az előrejelzések finomíthatóak-e az új adatelemzési technikák segítségével? Oded Netzer és társai szerint igen. Az amerikai kutatótrió a Prosper nevű, amerikai peer-to-peer hitelezési platform több mint 120 ezer hiteligénylési adatait szövegelemzési módszerrel vizsgálva ugyanis arra jutott, hogy a hiteligénylési kérelemben tapasztalat szóhasználat segíthet előrejelezni a hitel-visszafizetés valószínűségét. 

A kutatást idéző könyv összefoglalója szerint nem is igazán az az érdekes, hogy melyek azok a szavak és kifejezések (például: „adósságmentes", „diplomás", „alacsonyabb kamatszint") melyeket a hiteligénylésben látva a hitelt nyújtó megnyugodhat – hiszen ezek a legtöbb esetben átgondold hitelfelvételi célról és bizonyos fokú pénzügyi jártasságról tanúskodnak. A csavar a negatívan korreláló, azaz az átlagosnál magasabb bedőlési arányt mutató hiteligényléseknél jön. Ezekben ugyanis a legtipikusabban előforduló kifejezések között több olyat is találunk, amire talán nem számítottunk volna: „Isten", „fizetni fogok", „esküszöm", „kórház", „köszönöm".  

20180529.png

A szövegelemzés alapján úgy tűnik tehát, hogy minél elszántabban fogadkozik valaki, annál kisebb az esélyünk hitelnyújtóként, hogy pénzünket viszontlátnánk – a felsőbb erőkre való hivatkozás önmagában 2,2-szeresére növelte a vizsgált mintában a bedőlés valószínűségét. (Mint a legtöbb big data elemzés, ez is felvet etikai aggályokat, hiszen ami igaz az átlagok szintjén, az teljesen téves lehet egyes egyének esetében. Egy ilyen adatelemzés önmagában például sosem fogja tudni eldönteni, hogy valaki valós helyzetére utalva hivatkozik a kölcsönigénylésben egy családtagjának kórházi kezelésére, vagy pedig csak a szokásos, átlagnál magasabb bedőlési arányra utaló álindoklásról van szó.) 

A lényegen ugyanakkor ez nem változtat: az átlagok szintjén nincs veszélyesebb annál, mint amikor egy hiteligénylő esedezve könyörög vagy fűre-fára esküdözik, hogy fizetni fog. Fura az emberi természet: minél jobban ígérgetünk valamit, annál valószínűtlenebb, hogy betartjuk azt. Minél határozottabban hangoztatjuk, hogy becsületesek vagyunk, annál valószínűbb, hogy nem vagyunk azok. Minél többször ismételjük, hogy most valóban őszintén beszélünk, annál sanszosabb, hogy kamuzunk. 

„Egyetlen módja van megtudni, hogy egy ember becsületes-e: kérdezd meg; ha igent mond, tudod, hogy tisztességtelen." – mondta Mark Twain, és nagyon is igaza volt. 

Így az irodalmi érettségik idején mindezek fényében már csak egy dolgot sajnálok: hogy nem most vagyok 18 éves. Petőfi Nemzeti dalának fülünkben csengő négy sorára („A magyarok istenére / Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!") fiatalos gőggel vághatnám rá: bár magával ragadó a költő hevülete és lelkesedése, hitelt nem adnék neki. Gyanúsan sokat esküdözik!

komment

Argentína újra az IMF-nél?

2018. május 09. 16:12 - Bebesy Dániel

Egy évvel ezelőtt, 2017 júniusában a pénzügyi sajtó tele volt az argentin sikerekről szóló cikkekről. Az ország 100 éves kötvényt bocsátott ki, amiért sorba álltak a befektetők, többszörösen túljegyezve a felkínált mennyiséget. A befektetők tolongtak, hogy annak az országnak adhassanak kölcsön, amelyik éppen egy évvel korábban, 2016-ban zárta le a 15 éve tartó egyezkedést a kötvénytulajdonosokkal a 2001 államcsődöt követően. Az eset jól példázza a piacokra gyakran jellemző hangulatingadozást. Az újabb csavarra sem kellett sokat várni, Argentína ismét a címlapokon. Idén több mint 20 százalékkal értékelődött le a helyi deviza, menekülnek az országból a befektetők, annak ellenére, hogy a jegybank a napokban az eddig 27.25%-ról két lépésben 40%-ra emelte az irányadó kamatot.  Mi történhetett egy év alatt, hogy a befektetők ekkorát csalódtak?

Ha nem tudunk semmi konkrétat az Argentin gazdaságról, akkor is láthatjuk, hogy a feltörekvő piacok recsegnek-ropognak az elmúlt hetekben.  A FED-től várt egyre agresszívebb kamatemelések, és a dollár erősödése teljesen új helyzetet teremtett a tavalyihoz évhez képest, amikor az alacsonyabb a kamatok és a gyengülő dollár mellett a befektetők tolongtak a hozamfelárat nyújtó feltörekvő piaci termékekért. Változott a széljárás, és a sérülékenyebb országok egyből bajba kerültek. Argentína mellett Törökország  is nyomás alá került, a befektetők ott is a jegybank tesztelésébe kezdtek. 

A nemzetközi környezet tehát egyértelműen barátságtalanabb lett. Furcsa módon az argentin gazdaság inkább javulás jeleit mutatta, az elmúlt hónapokban, a befektetők türelme mégis elfogyott. Mauricio Macri miniszterelnök által vezetett jelenlegi kormányt, hatalmas reményekkel fogadták a piacok 2015-ben.  Macri végre „normális" országot ígért a Kirchner család több mint egy évtizedes ámokfutása után. Nestor, majd felesége Christina Kirchner unorthodox gazdaság politikájának köszönhetően az ország a 2000-es évek első évtizedében nemzetközileg egyre inkább elszigetelődött. A hivatalos deviza piaci árfolyamoknak semmi közük nem volt a valósághoz, a magánszektor devizavásárlásait korlátozták, importkorlátozásokat vezettek be, a gazdasági statisztikákat az inflációról, növekedésről meghamisították, az IMF-et hangos hőzöngés közepette elzavarták. Macri megválasztása után gyors reformokba kezdett, amit a piacok és a választók is díjaztak, hisz 2017-ben újra bizalmat szavaztak neki. Nem minden alakult azonban tökéletesen, hibák is becsúsztak a működésbe, a kezdeti lendület alábbhagyott, és a politikai népszerűséget is szem előtt tartva inkább az óvatosabb fokozatosság kezdett dominálni . Az inflációt a kezdeti sikerek ellenére nem bírták megfékezni, a pénzromlási ütem  2017-ben is éves 25-35% körül alakult. A gyorsan emelkedő árak (az argentin peso reálfelértékelődése) miatt a gazdaság versenyképessége romlani kezdett, és csak újabb leértékelésekkel lehetett korrigálni.

20180509_1.png

A nagyobb leértékelések viszont újabb inflációs hullámot indítottak, és nem látszott a kiút az ördögi körből. A peso reál felértékelődése nem tett jót a külső egyensúlyi mutatóknak, a külkereskedelmi mérleg hiánya gyors emelkedésbe kezdett. Argentína hatalmas negatív idegenforgalmi mérlege is tökéletesen mutatja, hogy az ország mennyire drága, versenyképtelen. Az argentinok a magas árak miatt inkább külföldre utaznak, a külföldi turisták pedig a sok látnivaló ellenére a drágaság miatt csak mérsékelt számban érkeztek.

2017 végén a peso árfolyamának újabb lökést adott a jegybanknak egy rosszul időzített és kommunikált lépése. A hitelesség szempontjából nagyon rossz húzás volt, hogy a tavalyi év végén látványosan feladták a 2018-ra vonatkozó korábbi inflációs célkitűzésüket, és azt követően az idei évet kamatcsökkentésekkel kezdte a jegybank. A piac erre érthető módon a peso újabb gyengülésével reagált, és a jegybank tavasszal folyamatos devizapiaci intervencióra kényszerült, hogy az értékvesztést fékezze. A nyomás az utóbbi hetekben azonban akkora volt, hogy a jegybank pár nap alatt a tartalékainak 10 százalékát is elégette.  Ezt követően pedig begyorsultak az események, jött az első kamatemelés, majd rá pár napra az újabb 675 bázispontos szigorítás.

20180509_2.png

A piac egyelőre nem nagyon értékelte a bejelentéseket, pedig a mostani lépések, a határozott monetáris szigorítás és a fiskális kiigazítást jelentős elkötelezettséget mutatnak. A makrogazdasági számokban a 2017-es romlás után látszanak biztató jelek. Az import növekedése kezd lassulni, élénkül az export (részben a szomszéd brazil gazdaság talpra állásának köszönhetően) a külkereskedelmi mérleg hiány romlása megállt. A piac számára az is biztató kellene, hogy legyen, hogy az eddig sem könnyű helyzet ellenére Mauricio Macri népszerűsége még emelkedett is az utóbbi időkben. Ez azért fontos, mert az egyik legrosszabb forgatókönyv az volna, ha a jövő évi választásokon visszatérnének a Kirchner féle populisták. A Macri kormányban való bizalom jele volt az is, hogy sok év után élénkülni kezdett az országba érkező működő tőke áramlás, megindultak a beruházások. 

Egyelőre azonban mindez nem elég, a peso árfolyamgyengülése megállíthatatlannak tűnik. A döntéshozók lehetőségei innentől kezdve jelentősen bekorlátozódnak, három forgatókönyvben gondolkodhatnak. Hátradőlnek és imádkoznak, hogy az eddigi intézkedések elkezdjék éreztetni hatásukat. Újabb kamatemelésekkel még drágábbá teszik a peso elleni spekulációt. Az utolsó menedék pedig az IMF segítség lehet, a legfrissebb hírek ebbe az irányba mutatnak. 

komment
süti beállítások módosítása