A közgazdász szakma egyik legnagyobb problémája, hogy sokszor nehezen tudja közérthetően elmagyarázni a társadalom széles rétegei számára, hogy mivel is foglalkozik, hogy milyen üzenetei is vannak annak a töméntelen mennyiségű mutatónak és rátának, amit napról napra kalkulál. Mindig üde színfolt ezért egy olyan indikátor, ami ezt a problémát megugorva valóban érthető üzenet küld a gazdaság állapotáról – különösen úgy, hogy ilyen adatból (legyünk őszinték) nincs túl sok.

Ilyen ugyanakkor meglátásom szerint az ún. misery index (magyar fordításként az elkeseredettség vagy a szenvedés index a leggyakrabban előforduló), a neves amerikai közgazdász, Arthur Okun „találmánya". Az index logikája egyszerű: minél magasabb az értéke, annál nagyobbak a társadalomban a gazdasági gyökerű bajok, annál rosszabb feltételezhetően az emberek többségének helyzete. Az indexet a munkanélküliségi és az inflációs ráta összegeként számolják (5%-os infláció + 5%-os munkanélküliség = 10%-os misery index) – így érthető, hogy miért jelent a magasabb érték nagyobb gazdasági problémákat. A magas infláció (a pénzünk napról napra kevesebbet ér) és a magas munkanélküliség (nincs megélhetést biztosító és értelmet, célokat adó munkahelyünk) az a két gazdasági probléma, amely a legszélesebb társadalmi gondokat és frusztrációt tudja okozni. Minél magasabb misery index = annál magasabb gazdasági problémák.

Az index módszertana persze nem tökéletes. Tudjuk, hogy az infláció és a munkanélküliség számolása kapcsán rengeteg kérdőjel felmerül, hogy a defláció ugyanúgy lehet rossz, mint az infláció, illetve hogy nem mindegy, hogy az index mértéke hogyan változik például egyes korosztályokon belül. A kételemű indexet ezen túl sokan továbbfejlesztik, figyelembe véve többek között a kamatok szintjét vagy például a GDP valamiféle értékét. Mindezeken túl érdekes az is, hogy a misery index egyenlő súllyal veszi figyelembe az inflációt és a munkanélküliséget, miközben egyes kutatások azt mutatják, hogy „egységnyi" munkanélküliség jobban fáj, mint „egységnyi" infláció (az idézett amerikai felmérés szerint a társadalom tagjai 1%-ponttal magasabb munkanélküliséget 1,7%-ponttal magasabb inflációval éreznek egyenértékűnek).

Minden problémája ellenére ugyanakkor a misery index véleményem szerint hasznos gyorsképet mutat arról, hogy mennyire egészséges az a gazdasági környezet, amelyben élünk, különösen úgy, ha a mutatót más országokhoz vagy éppen saját múltbeli értékeihez hasonlítjuk, földrajzi és történelmi kontextusba helyezve a jelenlegi szinteket.

A mutató pedig talán különösen aktuális most, amikor a koronavírus-járványból való kilábalás során sok országban a foglalkoztatottság kérdése és a számos hatás eredőjeként megugró infláció komoly fejtörést okoz – a jegybankároknak ugyanúgy, mint a háztartásoknak és a vállalati szektornak. Sok elemzésben pedig a stagfláció réméről, a '70-es évekhez hasonló gazdasági helyzetről is hallani. Tényleg ekkora lenne a baj?

A hosszú bevezető után álljon itt két grafikon, az Egyesült Államokról, illetve hazánkról (természetesen az elérhető releváns adatok eltérése miatt eltérő időtávokra, az indexek aktuális értékei mellett a hosszú távú átlagokat is mutatva).

Azt ígértem, hogy az index önmagában elég beszédes, így nem akarom túlmagyarázni a dolgot. Az mindenesetre látványos, hogy az indexek jelenlegi szintjei érezhetően alacsonyabban vannak, mint a 2008-as válság, vagy különösen az USA '70-es évekbeli stagflációs vagy a hazai '90-es évek közepi periódusok idején (az ilyen párhuzamok tehát megítélésem szerint egyelőre jócskán túlzók). Köszönhetően elsősorban a relatíve alacsony munkanélküliségnek a misery index szerint a munkanélküliség és az infláció együttes mértéke nem mutat kiugró értékeket, olyasmit, amiket a megelőző évtizedek válságai során láttunk – így remélhetőleg a társdalami szinten érzékelt gazdasági problémák sem összevethetőek az ezen sokkok esetén tapasztaltakkal.

Persze bármekkora munkanélküliség fájdalmas az érintetteknek, az infláció alacsony szintről való emelkedése is komoly (és kezelendő) probléma, illetve minden periódusban a két mutató mellett számos egyedi tényező is hat. És sejtjük azt is, hogy az üzleti és lakossági hangulatot sokszor nem a dolgok abszolút szintje, hanem azok relatív változása határozza meg, így például egy alacsony szintről gyorsuló infláció érzetre talán sokszor fájdalmasabb, mint egy magasabb szinten stagnáló.

Egy szó mint száz, ez a mutató sem tökéletes, és az értelmezéséről is hosszabban lehetne vitatkozni.  

De egy gyorselemzésre, és arra, hogy a hangzatos szalagcímek mellett kontextusba helyezzük a jelenlegi gazdasági helyzetet, azért talán nem rossz.

----

A cikk eredeti, rövidített verziója a Világgazdaságban jelent meg.