Most, hogy egy újabb hónap telt el a rekordhosszú amerikai gazdasági felívelésből, most, hogy újra magasabb fokozatba kapcsoltak a tengerentúli tőzsdék, sokakban felmerülhet: meddig mehet ez így tovább? Valóban ilyen sikeresen megtanultuk volna a 2008/2009-es válság leckéit? Valóban ilyen pontosan megértették volna a közgazdászok a gazdaságok bonyolult szerkezetének működését? Valóban elég pár apró finomhangolás a jegybanki kamatpályákon, és már mehet is a buli tovább?

Kérdések, amelyek megválaszolásában egy elsőre talán meglepő párhuzam segíthet: a Yellowstone Nemzeti Park 1988-as hatalmas tűzvészének története.  

Az akkor történteknek külön Wikipédia oldala van, amely jól tükrözi azt a mai napig tartó vitát, mely a kiváltó okok körül zajlik. És bár sok mindenben nincs egyetértés, a tények önmagukért beszélnek: a júniusban villámlások nyomán indult kisebb tüzek augusztus végére kezelhetetlenné váltak, a károk pedig a nemzeti park területének mintegy egyharmadát érintették. A több mint 25 ezer tűzoltó heroikus erőfeszítéseinek ellenére pedig végül csak egy kisebbfajta égi csoda – egy szeptember elején érkező korai hóesés – hozott tényleges megoldást.  

És hogy mindezért ki volt a felelős?

Sokak szerint egy medve. Egészen pontosan Smokey Bear. 

Hogy a dolgot pontosan megértsük, még pár évtizedet vissza kell ugranunk az időben. Smokey Bear figurája a '40-es évek felfokozott háborús hangulatában született meg, az erdőtüzek elleni védekezés fontosságát hangsúlyozó kormányzati kampány reklámfigurájaként.

A baj csak az, hogy sokak szerint a kampány túl jól sikerült. A központi kormányzat ilyen irányú kommunikációja ugyanis egybeesett azzal a korszellemet meghatározó gondolkodással, mely szerint alapvetően minden erdőtűz rossz, ezért azokat minél hamarabb el kell fojtani. Mindet, minél gyorsabban, minden áron.

Az 1970-es évekre aztán az gondolkodás kezdett megváltozni, és egyre inkább előtérbe került az a (ma is helyesnek tartott) nézet, amely szerint a tüzek az erdők ökoszisztémájának szerves részei, azok nagyban hozzájárulnak az erdők környezeti egyensúlyának fenntartásához. A nemzeti parkok pedig szofisztikált(nak gondolt) számítógépes modelleket fejlesztettek, amelyekkel eldöntötték, hogy mikor szükséges beavatkozni, és mikor nem.

Na de mi történik akkor, ha évtizedekig belepiszkálunk egy komplex rendszerbe, és ezért a tisztítótüzek nem tudják elvégezni a dolgukat, az azt követő gondolkodási modelljeinkről pedig kiderül, hogy hibásak?

Az, mint 1988-ban.

Ahogy ugyanis azt a New York Times visszaemlékező videójának szereplői is elmondják, ha mesterségesen elfojtjuk a kis tüzeket, előbb-utóbb elkerülhetetlenül jönni fog egy hatalmas. Egész egyszerűen a természet törvényei miatt – az el nem égett aljnövényzet és elkorhadt fahulladék ugyanis mint tüzelőanyag folyamatosan halmozódik az erdőkben (évente hektáronként mintegy 1100 liter üzemanyagnak megfelelő energiát tárolva), ez az energia pedig vagy sok kis tűzben szabadul fel, vagy egy nagyban.

Ez pedig maga az általános, az élet sok területén feltűnő Yellowstone-hatás: dinamikus, komplex rendszerek esetében a negatív hatással járó folyamatok átmeneti elfojtása sokszor csak egy későbbi, nagyságrendileg nagyobb sokknak ágyaz meg.  

A nagy kérdés persze az, hogy a Yellowstone-hatás érvényes-e a tőkepiacok esetében? Valóban szükséges része a gazdaságoknak az új innovációknak megágyazó kreatív rombolás, valóban tisztítótűzként segítenek-e az újjászületésben az időről időre bekövetkező visszaesések? Vagy pedig a recessziók károsak, hatalmas társadalmi áldozatokkal járnak, ezért minden lehetséges eszközzel küzdeni kell ellenük, még akkor is, ha a rövidtávú fájdalomcsillapítás hosszabb távú mellékhatásai nem ismertek? Egyszóval: érdemes-e minden apró tűzre vízágyúval lőnünk, vagy pedig érdemes a kisebb ciklikus lassulásokat és piaci korrekciókat kifutni hagyni?

Persze az ilyen helyzetekben a szakértők között sosem lesz egyetértés (a témának jelentős közgazdasági szakirodalma van, mindkét oldalon megfontolandó érvekkel), az mindenesetre biztos, hogy a globális gazdaságpolitika az elmúlt évtizedekben Smokey Bear tanácsait követte. Jelenleg az egyre szorosabb gazdasági mikro-menedzselés, az egyre szerteágazóbb monetáris politikai intervenciók és az állandóvá váló gazdasági stimulusok korát éljük. A (gazdaság)politikusok minden apró tőzsdei esésre reagálnak, a Greenspan-put az amerikai jegybankelnökök eszköztárának sztenderd részévé vált, és természetesen a hosszú táv helyett minden politikai vezető figyelme is csak a következő választásokig terjed. Mindemellett új modelljeink vannak (mind a gazdaságra, mind az erdőtüzekre), amikről azt gondoljuk, hogy jobbak, mint a régiek, épp' ezért baj sem lehet.

És bár tudom, hogy az egyik legnagyobb csapda, amibe bele lehet sétálni az, ha az ember az okoskodó pesszimizmus álcája mögé bújva riogat, egyre több olyan elemzést olvasni, amelyekből az derül ki, hogy az elmúlt években az el nem égett üzemanyag egyre csak gyűlik. Erről szól például a BIS elemzése, amely azon fejlett piaci cégekkel foglalkozik, amelyek hiteltörlesztési szempontból csak az alacsony kamatkörnyezetnek köszönhetően tudtak az elmúlt években életben maradni (ún. zombi cégek – a lenti ábra bal oldala). Ezt a kérdést taglalja a WSJ cikke, amely az amerikai tőkepiacon belül a veszteséges cégek részarányának emelkedéséről szól (az ábra jobb oldala), és erről szól a Vox tanulmánya is, azt taglalva, hogy a zombi cégek rövidtávú túlélésének milyen hosszú távú tőkeallokációs és termelékenységi költségei lehetnek.

Tiszta The Walking Dead.

Az persze más kérdés, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége (na és persze az is, hogy mikor, hiszen végső soron a Yellowstone esetében is a rossz döntést követően csak évtizedek múlva jött a tisztítótűz). Akik ismerik a blogot tudják, hogy irtózom a megalapozatlan előrejelzésektől, és hogy mennyire szkeptikus vagyok az ilyen jellegű dolgok időbeli prognosztizálhatóságával kapcsolatban.

Így annál okosabbat most sem tudok mondani, mint hogy fogadjuk el, a tőkepiacok és a gazdaságok olyan komplex rendszerek, amelyeket nem értünk teljesen. Lehetnek modelljeink, de ezek definíció szerint tökéletlenek. Lehetnek beavatkozásaink, de ezek elkerülhetetlenül mellékhatásokkal járhatnak. Aki tökéletességre és kiszámíthatóságra vágyik, az a befektetések területén rossz helyen jár.        

A sok nyitott kérdés ellenére ugyanakkor a Yellowstone 1988-as nagy tűzvészének története engem két dologról biztosan elgondolkodtatott. Egyrészt arról, hogy a komplex rendszerekbe belebirizgálni – még akkor is, ha legfrissebb modelljeinkről már tényleg azt hisszük, hogy kellően robosztusak (miért, a korábbi modelljeinkről nem ugyanezt hittük!?) – mennyire veszélyes dolog. Másrészt pedig arról – és hogy ki mennyire erősnek érzi a gazdasági párhuzamot, az tényleg csak egyéni ízlés kérdése –, hogy sok esetben a nagy tüzek megakadályozásának egy igazán biztos módja van.

Ha néha hagyjuk égni a kicsiket.