Szeptemberben 4,5 millió amerikai munkavállaló állt fel önként meglévő munkahelyéről. Na de miért?

Egy szemünk előtt zajló folyamat, amelynek ugyan nem teljesen értjük minden mozgatórugóját, pár ábrával azért közelebb juthatunk a megfejtéséhez. Itt van egyrészt a 2000-es évek eleje óta rendelkezésünkre idősor arról, hogy az amerikai munkavállalók hány százaléka távozott saját döntése alapján munkahelyéről az adott hónapban. Az utolsó szeptemberi adat 3% volt (az említett 4,5 millió fő), amely történelmi csúcsot jelent (az elmúlt 20 évben havi 2-3 millió között mozgott az idősor normál értéke). A jelenségnek már külön neve is van: sokak szerint itt van velünk a Nagy Felmondások kora.

A másik adatunk, hogy többéves mélypontra esett a University of Michigan fogyasztói hangulat indexe, melyben a háztartásokat a személyes és általános pénzügyi helyzetükkel kapcsolatos optimizmusokról és terveikről kérdezik. Ez alapján az elmúlt 10 évben nem látták helyzetüket az amerikai fogyasztók olyan borúsan, mint most. 

Az érdekesség ott kezdődik, hogy ez a két idősor a múltban nagyon szorosan együttmozgott – most pedig teljesen ellentétes irányt vett. A dolgozók tömegesen adják fel munkájukat, annak ellenére, hogy a helyzetükkel kapcsolatban egyre pesszimistábbak. Pedig a múltban látott együttmozgás teljesen logikus: ha rossz a gazdasági helyzet, és ezért a háztartások joggal pesszimisták, akkor a felmondási arány alacsony (ki adná fel meglévő állását egy ilyen helyzetben?), illetve vice versa. Most ugyanakkor úgy látunk tömeges felmondásokat, hogy a kérdőíves felmérésekben a háztartások egyre kevésbé látják rózsaszínűnek a jövőt.

A két idősor szétnyílására számos potenciális magyarázattal rukkolt elő a közgazdász szakma – a gyorsan és sokat emelkedett élelmiszer- és üzemanyagárak szentiment-romboló hatásától kezdve az amerikai belpolitikai élet demokrata-republikánus szétszakadásáig bezárólag (hiába csinál bármit az egyik oldal, a másik oldalnak az nem fog tetszeni).

Az biztos, hogy az ilyen jellegű hangulati felmérések sosem pontosak. Ha ugyanis azt nézzük, amit a háztartások valóban csinálnak, nem pedig amit mondanak, akkor közel sem azt a pesszimista világképet látjuk visszaköszönni. A tényleges fogyasztói költések töretlenül emelkednek, az amerikai háztartások változatlanul kétkézzel szórják a pénzt – amit jó eséllyel nem tennének meg, ha valóban olyan sötéten látnák a helyzetüket, mint ahogy mondják. Ha elfogadjuk, hogy a lakosság gazdasági helyzete ténylegesen sokkal erősebb, mint ahogy arról ők nyilatkoznak (én hajlok erre a megfejtésre), akkor a tömeges felmondási hullám kevésbé rejtélyes.

Mégis érdekes fejleménye a covid-sokk utáni világnak, hogy a munkavállalók ilyen tömegesen lépnek ki az ismeretlenbe. Ahogy ez a nagyon jó összefoglaló cikk például bemutatja, itt is számos ok állhat a háttérben. Egyrészt a több mint 10 millió betöltetlen állás fényében a munkavállalók alkupozíciója sokat javult az elmúlt hónapokban, így számos munkavállaló – különösen az alacsonyabb bérűek közül – a magasabb fizetések reményében keres új pozíciót (egy felmérés szerint az elkövetkező 12-18 hónapban az amerikai munkavállalók mintegy negyede tervezi, hogy állást vált). Másrészt nagy eltérések mutatkoznak az egyes szektorok között is, nagyon látványos például az egészségügyi szektorból távozók száma is a tengerentúlon, ami feltételezhetően valóban a járvány hatása.

Mindezen felül tömegesen vannak olyanok is, akik a tavalyi sokk után kiléptek a munkaerőpiacról, és továbbra sem léptek oda vissza (a participációs ráta továbbra is 2%-ponttal a 2020 tavaszi szintek alatt van az USA-ban), pedig erre a nyitott álláshelyek tükrében akár még lehetőségük is lenne. Ennek is számos oka lehet, többek között a munkanélküli segélyek visszatartó ereje, az egyéni vállalkozási formák népszerűbbé válása, vagy a tömeges, korábban nem tervezett nyugdíjba vonulás (jó elemzés erről itt). Ugyanakkor egyre többen említik azt a hatást is, mely szerint a járvány sokaknál kiégést eredményezett, sokakat világított rá arra, hogy életüket új kihívások keresésével tehetik teljesebbé. A már idézett Bloomberg cikk nem feltétlenül ért ezzel egyet, ugyanakkor én ezt a hatást sem vetném el teljesen. 

Különösen a Pew Research legújabb felmérésének tükrében, ahol a résztvevőket arról kérdezték, hogy mi az, ami életüknek célt ad, ami elégedettséggel tölti el, és ezáltal motiválja őket. 2017-hez képest ugyanis 2021-re az anyagi jólétet és a munkát, illetve a karriert fontosnak tartók száma drasztikusan visszaesett, jelezve, hogy egyre kevesebben tartják munkájukat az életük értelmének. (Arról pedig inkább ne is beszéljünk, hogy melyik kategória fontossága csökkent a legnagyobb mértékben az elmúlt négy évben, mert az nem sok jót mond el a járvány és a home office családi életre gyakorolt hatásáról…)

A munkaerőpiacon tehát hatalmas felfordulást láthatunk, az elmúlt évek átlagához képest jóval többen hagyják ott meglévő állásukat. A legtöbben tényleg gazdasági logika alapján: azért, mert a számos nyitott pozíció és az elérhető magasabb bérek miatt valóban meg is tehetik ezt. De arra is több jel utal (alacsonyan ragadt participációs ráta, Pew felmérés), hogy sok esetben egyéb (pl. társadalmi-pszichológiai) tényezők is szerepet játszanak abban, hogy mostanában egyre többen kopogtatnak be felmondási papírjukkal a kezükben a főnökükhöz.

Lehet, hogy a long-covid nem csak egészségügyi, hanem munkaerőpiaci jelenség is?

Szerintem nem zárhatjuk ki.