Nem az a célom, hogy én legyek a leggazdagabb ember a temetőben! – mondta egyszer Steve Jobs, idézve azt a mára szállóigévé vált gondolatot, amelynek az eredete szinte a múlt homályába vész.

A gondolat lényege az Apple vezetője számára az volt, hogy az életünkben hozzunk létre valami fontosat, valami maradandót. A mondással ugyanakkor más kontextusban is találkozni, az élj-a-mának életfilozófiát hirdetőktől kezdve a helyes, teljes életpályát felölelő megtakarítási stratégiát kialakítani kívánók táboráig. Ez utóbbi esetben az lenne a cél, hogy aktív éveink alatt annyi megtakarítást képezzünk meg, amiből nyugdíjas éveinkben kényelmesen megélünk – se többet, se kevesebbet.

Ebből a szempontból érdekes tanulságokkal szolgál az EBRI felmérése, melyben 2000 fős, 62-75 év közötti amerikai egyénekből álló mintán vizsgálták az idősek gondolkodását megtakarításaikról. A kutatás eredményeit ismertető Bloomberg cikkből kiderül, hogy a megkérdezettek mindössze 14,1%-a nyilatkozott úgy, hogy nyugdíjas évei alatt a teljes megtakarítását fel kívánja élni (nesze neked, Steve Jobs!). Azok körében, akik úgy válaszoltak, hogy nem ezt az utat kívánják követni, a miértre a leggyakoribb válasz valamiféle elővigyázatossági momentum volt, például az előre nem látható költségekre történő extra takarékoskodás.

A válaszok között megjelent ugyanakkor egy érdekes kategória is: azok, akik azért nem kívánják felélni megtakarításaikat, mert annak megléte miatt egész egyszerűen jobban érzik magukat („Makes me feel better”). Egy másik kérdés kapcsán pedig a válaszadók közel kétharmada értett egyet azzal az állítással, mely szerint boldoggá és elégedetté tesz az, ha annyit takarítok meg, amennyit csak tudok.

Persze ez a válasz feltételezhetően szintén az anyagi biztonság pozitív érzéséhez kapcsolódik, mégis érdekes, hogy sokak (akarom mondani: sokunk) számára a takarékoskodás szinte önmagában értéket jelent. Hiába mondja azt a száraz, ultraracionális embereket feltételező közgazdaságtan, hogy a megtakarítások csak annyit érnek, amennyi jövőbeli fogyasztást tudunk rajtuk vásárolni, ha a pszichológiai tényezőket is figyelembe vesszük, ennél jó eséllyel többről van szó. Egyfajta biztonságérzetről, az életünkkel való általános komfortról – olyasvalamiről, ami miatt önmagában is jobban érezzük magunkat.

Persze ez csak egy felmérés, amit nem biztos, hogy túl komolyan kell venni. És az is lehet, hogy a cikk csak azért rezonált bennem az átlagosnál erősebben, mert én is olyan személyiség vagyok, akinek a takarékoskodás alapvetően önmagában érték (meg persze tudom azt is, hogy pénzügyi sikerességünk sokkal inkább múlik azon, hogy milyen megtakarítók vagyunk, mintsem azon, hogy milyen befektetők).

Nem tudom.

De ha engem kérdeztek volna meg a felmérést végzők, én is csak azt tudtam volna mondani: legyen szó bármilyen kis összegről, megtakarítani már önmagában is jó érzés.