Érezhetően javultak ugyan egyes betegek túlélési esélyei, mégsem volt felhőtlen az öröm. Valami nem stimmelt. A kutatók szívproblémákkal kezelt páciensek életútját követték, és amit láttak, ellentmondott a józan észnek: a túlélési esélyek azon betegeknél voltak a jobbak, akik panaszaikkal olyan napokon kerültek kórházba, amikor a szívspecialisták (országos konferenciájuknak köszönhetően) éppen tömegesen voltak távol. Távollévő orvosok = jobb túlélési esélyek?!  

Szögezzük le, nem vagyok orvos, nem értek a témához – így azt sem tudom megítélni, hogy az idézett tanulmány megállapításai mennyire helytállóak.

Persze nem orvos a kutatást idéző David Epstein sem, aki könyvében és cikkeiben rendszeresen használja a fenti példát annak szemléltetésére, hogy a túlzott specializáció mennyire veszélyes tud lenni. A tanulmány szerzői ugyanis lehetséges magyarázatként azt emelik ki, hogy a konferenciák miatt a betegeken nem végeztek el olyan, a specialisták által rutinszerűen alkalmazott beavatkozásokat (például stentek beültetését), melyek bizonyos esetben több kockázatot hordoznak, mint előnyt.

Epstein szerint az, hogy a túlzott specializáció és az ezzel sok esetben kéz a kézben járó csőlátás mikor jó, és mikor rossz, nagyban múlik az adott feladat jellegén. „Barátságos" környezetekben, ahol a döntéshozáshoz szükséges minden információ rendelkezésünkre áll, ahol pár sablon ismétlődik újra meg újra, és ahol döntéseinkről hatékony visszajelzést kapunk, a gyakorlás és a specializáció igenis kifizetődő tud lenni.

Ha a környezet ugyanakkor „ellenséges" (nem áll a rendelkezésünkre minden információ, a kimenet dinamikus, azaz számos más tényezőtől, többek között más emberek döntéseitől is függ, a visszacsatolás pedig sokszor nem egyértelmű), egy szélesebb körű, tágabb tudásbázisra építő megközelítés lehet a célravezetőbb.      

Mivel nekem Mórickához hasonlóan minden dologról ugyanaz jut az eszembe, a fentieket olvasva sem tudok másra gondolni: az „ellenséges" környezet leírásakor mintha szóról szóra a tőkepiacokról szólna. Aki fektetett már be valaha, tudja, a tőzsde nem barátságos hely, sokszor komoly fájdalmakat okoz.  

A gondolat persze nem új. Amikor Charlie Munger a minél szélesebb befektetői eszköztárról beszél, vagy amikor napi szinten használt a hipotéziseinket vesszük számba (legyen szó akár az orvostudományról, akár a befektetésekről), ugyanide lyukadunk ki: a nyitott, több szempontú megközelítés sokszor kifizetődőbb. Ha másért nem, azért biztosan, mert sokszor a napi szinten alkalmazott és meg nem kérdőjelezett hiteinkről derülnek ki, hogy tévesek.   

Például miről?

Az én tapasztalatom szerint szinte bármiről. A gazdasági lassulások ideje alatt a részvénypiacok rosszul teljesítenek, az arany jó diverzifikációs eszköz, a jó cég egyben jó befektetés is – csak pár példa azon, sokak által vallott hitek közül melyek inkább féligazságok, mintsem teljesek. 

Nem számítana a gazdaság teljesítménye a részvénypiacok szempontjából? Hát persze, hogy számít. Csak másképp', ahogy azt sokan gondolják (az állandóan a jövőt árazni igyekvő befektetők miatt a piacok általában már a gazdasági recessziót megelőzően esnek, így a dolog inkább a várakozásoktól, és nem a tényektől függ). Ne védene az arany piaci pánikok idején? Néha igen, néha nem – a dolog kimenete számos tényezőtől függ. Ahogy a fenti két ábra is mutatja, a megkérdőjelezhetetlen összefüggések nagyon ritkák (a változók közötti kapcsolat erejét mutató R² statisztika mindkét ábra esetében 0 közeli).

Mindezek fényében nem csoda, hogy a széles érdeklődési kör és az állandó kétkedés mint személyiségjegyek sokszor fő jellemvonásai a legsikeresebb befektetőknek. A tőzsdéken a hitnek sok helye nincs, ez itt valóban a részletekben lakozó ördög terepe.

Ellenséges terület – ahol sokszor a szívünkhöz kapunk.

Ha igazi pechünk van, akkor ráadásul egy olyan napon, amikor a szívspecialista sincs épp' konferencián.