Évek óta bajban vagyok, amikor nem pénzügyekkel foglalkozó barátaimnak próbálom frappánsan és közérthetően elmagyarázni, hogy mivel is foglalkozom igazából. A helyzet most változott, hiszen hosszú halogatás után végre elolvastam Charles Ellis klasszikusnak számító befektetési könyvét (tényleg nem tudom, mire vártam eddig), ahol Ellis a portfólió menedzserek feladatát így definiálja:
„Részleges és sokszor kimondottan félrevezető információk állandóan változó és kiszámíthatatlan világában kell dolgoznunk, úgy, hogy minden információ keresztülmegy az emberi döntéshozatal hírhedten torz szűrőjén. A feladat mégis az, hogy – a szabályozási környezetet is figyelembe véve – megtaláljuk befektetési célunk elérésének leghatékonyabb módját.”
Persze a fenti két mondat még mindig túlságosan bonyolult, sokra nem mennék velük. Amit viszont ezután mond Ellis, azzal már tudok kezdeni valamit: akik tehát ezzel foglalkoznak, gyakorlatilag befektetési mérnökök. Legalábbis abban az értelemben, hogy egy jól meghatározott célhoz vezető utat kell megtalálniuk. Mindenki gyűjt valamire (házra, utazásra, a gyerekek taníttatására, nyugodt nyugdíjas évekre), a cél tehát mindenkinél adott. A legtöbb esetben az odavezető út a fő kérdés, ez a megoldandó „mérnöki” probléma.
A fenti definíció ráadásul abból a szempontból is telitalálat, hogy segít leleplezni azt a legendát, amit a befektetési szakma sok szereplője hajlamos terjeszteni – azt, hogy a tőkepiaci döntéshozatal tudomány és művészet.
Nekem ugyanis ez a meghatározás valahogy sosem tetszett. Többek között azért, mert sántít a definíció tartalma, hiszen a tudományosságra jellemző kritériumok (igazolt, bizonyított és megismételhető szabályok, azaz az f: x → y jellegű törvényszerűségek) a befektetések területén az esetek döntő részében nem teljesülnek. Ha nem tiszta tudomány, akkor részben művészet – halad tovább az okfejtés, amivel csak az a baj, hogy nekem ez mindig is inkább hamis ködösítés volt, mintsem valós helyzetértékelés. Persze mint minden területen, itt is vannak, akik valóban művészi színvonalon űzik szakmájukat. De ahogy én látom, ahogy más művészi ágakban, itt is minden befutott zsenire ezer és ezer meg nem értett művész jut, akik bukásáról persze nem olvashatunk annyit, mint a kevés kivétel sikereiről (lásd: survivorship bias).
A fő bajom azonban mégsem ez volt. Hanem az, hogy a „részben tudomány – részben művészet" meghatározás a körön kívül lévőknek erősen sugallja, hogy jó befektetési döntést csak egy privilegizált csoport tud hozni (a „befektetési tudósok” vagy a „befektetési művészek”). A földi halandóknak pedig sok esélye nincs, így jobban járnak, ha azokra hallgatnak, akik magukról magabiztosan állítják, hogy ők bizony tudományos megalapozottsággal és művészi színvonalon dolgoznak (én ezzel szemben inkább egyszerű hüvelykujjszabályként azt javasolnám, hogy a valódi művész ágak kivételével az élet bármely területén minél erősebben hirdeti valaki, hogy amit csinál, művészet, annál nagyobb ívben kerüljük el).
Ezért is tetszik különösen, hogy ha valaki megtakarításainak kezeléséről gondolkozik, akkor a mérnöki tevékenység jut eszébe. A mai világban egy kellően jó portfólió összeállítása ugyanis nem kizárólagosan tudomány, és nem is művészet. Hanem javarészt egyre inkább megtakarítási tervezgetés, befektetési szögelgetés és portfólió barkácsolgatás. Egyfajta mérnöki munka, de közel sem olyan bonyolultságú, mint például a holdra szállás bravúrja – hanem inkább olyan, mint otthon összeszerelni egy IKEA szekrényt.
Egy szekrényt összerakni ugyanaz, mint összerakni egy megtakarítási portfóliót? Lehet, hogy a hasonlat persze túlzás, de én azt gondolom, hogy igenis sok a párhuzam. Egyikhez sem kell tudományos mélységű szaktudás, a pár igazán fontos alkotóelem pedig mindenki számára elérhető. Alapfokú pénzügyi ismeretek természetesen kellenek, és az sem árt, ha az embernek van érzéke és érdeklődése a dologhoz. És persze az időt is rá kell szánni (mivel a legtöbb ember egy szekrényvásárlás előtt pár napot simán eltölt az alternatívák átnézésével, akkor ennyi idő a megtakarítási döntéseknek is jár). Egyszóval a digitális számlanyitások, a jobbnál jobb edukációs online blogok és a költséghatékony megtakarítási eszközök korában a dolog abszolút nem megoldhatatlan feladat. Nem könnyű persze – de könnyebb, mint valaha.
Ha betartjuk a portfólióépítés néhány alapvető szabályát (odafigyelünk a költségekre, kihasználjuk az adómegtakarítási lehetőségeket, kellően diverzifikálunk, nem mindig az aktuális slágertermékeket és a tuti tippeket üldözzük, elkerüljük a túlzott kereskedést és a túl jól hangzik ahhoz, hogy igaz legyen jellegű csapdákat), akkor pár elemből olyasmit kaphatunk, mint egy IKEA szekrénnyel: egy használható, költséghatékony megoldást. És ha még önfegyelmünk és érzelmi önkontrollunk is van az összeszerelési útmutatót betartásához, akkor az út nagy részét már megtettük.
Lesz egy portfóliónk, ami nem lesz persze tökéletes és optimális, de a célnak bőven meg fog felelni.
Különösebb okoskodás és művészkedés nélkül.
