Egy 30-40 évvel idősebb idegen áll veled szemben. Van 1000 dollárod, amit több dologra is elkölthetsz – meglepheted szeretteidet valami kis kedvességgel, akár el is szórakozhatod. Vagy pedig odaadhatod egy részét a veled szembenálló idegennek nyugdíjra. Te hogyan döntenél?

Ugyanez a kérdés foglalkoztatta Hal E. Hershfieldet, a New York University kutatóját is, az ok pedig az alábbi: az agyi képalkotó technológiák fejlődősével egyre több bizonyítékunk lett, hogy jövőbeli énünkre gyakorlatilag úgy tekintünk, mint egy idegenre. Amikor 30-40 év múlvai önmagunkra gondolunk, ugyanazok az agyterületeink működnek, mint amikor egy számunkra ismeretlen személyen jár az agyunk. Azaz képtelenek vagyunk jövőbeli önmagunkkal azonosulni, jelenlegi és jövőbeli énképünk között – gondolkodásunk szintjén – hatalmas szakadék van.

Egyesek szerint ez is szerepet játszhat abban, hogy a nem megfelelő mértékű nyugdíjcélú takarékoskodás – itthon és külföldön egyaránt – hatalmas probléma (lásd a NY Times nagy vihart kavaró, a magáncsődbe menekülő 65 év feletti amerikaiak megháromszorozódásáról szóló pár héttel ezelőtti cikkét, amiből a lenti ábra is származik). Hershfield és társai szerint ebben nincs is semmi meglepő: mivel jövőbeli önmagunktól mentálisan teljesen el vagyunk idegenedve, a megtakarítás döntése agyunk számára aközötti választás, hogy a pénzünket mai önmagunkra, vagy pedig egy pár év múlvai idegenre költsük. A kérdést így feltéve pedig már nincs is mit csodálkozni azon, hogy sokan az első opciót választják.

(Persze nagyon fontos, hogy a legtöbben azért nem takarítanak meg többet, mert egész egyszerűen nincs miből. Az empatikusság hiánya mellett ezért sem tartom túl hasznosnak azokat a cikkeket, ahol a nyugdíjprobléma kezelésére egyszerű receptet írnak elő: „hát tessék többet félretenni!". A döntés legtöbbünk számára ennél jóval bonyolultabb, a megoldás pedig jóval összetettebb.)

Na de mégis mi segíthet? Ha jövőbeli önmagunk annyira idegen számunkra, hogy még akkor sem nagyon gondoskodunk róla, ha egyébként megengedhetnénk magunknak, akkor talán az, ha valahogy megpróbálunk közelebb kerülni hozzá, ha valahogy megpróbálunk megismerkedni vele. Időgépünk egyelőre nincs ugyan, de a mai technikai lehetőségeit használva ez nem is annyira lehetetlen, mint elsőre gondolnánk.

Mivel pedig egy jó blog állítólag személyes, kezdjük a dolgot velem!

A fenti képen ugyanazt a technikát alkalmaztam, mint az említett kutatók az idézett tanulmányokban – egy egyszerű arcöregítő szoftver segítségével 30 évet ugortam előre az időben, hogy láthassam azt, aki mai megtakarításaim hasznát évtizedek múlva élvezi majd. Hershfieldék ugyanezt csinálva azt találták, hogy amikor az emberek látják jövőbeli önmagukat (minél reálisabban, minél élethűbben, annál jobb), akkor hajlamosabbak olyan jelenbeli áldozattal járó döntéseket meghozni, melynek a hasznait csak a jövőben élvezik majd. Magyarán: hajlamosabbak takarékoskodni.

Szóval Te mit is kezdenél a bevezetőben említett 1000 dollárral? Amikor a kísérletben résztvevők először egy VR-szemüvegen keresztül „megismerkedhettek" saját megöregített önmagukkal, a rendelkezésükre álló 1000 dollárból a nyugdíjcélú megtakarításra félretett pénz az alapállapothoz képest kétszeresére ugrott (80-ról 172 dollárra). Fontos, hogy nem elég egy tetszőleges öregember képe: az összeg nem változott, ha nem a saját öregkori önmagukat, hanem egy random öregember képét látták. Saját magadat kell látnod ráncosan és megöregedve. Amíg ez nem történik meg, az agyad egy idegenről dönt és nem saját magadról.

Oktalanság persze feltételezni, hogy a fenti megoldás csodaszer lenne – ahogy említettem, a kérdéskör ennél sokkal összetettebb. Az arcöregítős kísérlet számomra legalább annyira volt játék, mint tényleges tudomány. De azért egy dolog elgondolkoztatott. Amikor a fenti szoftvert a telefonomra letöltve kollégáimmal sorban készítettük egymásról a képeket, a végeredményt meglátva mindannyiunk első reakciója ugyanaz volt: „Ez nem én vagyok!" Idegenek voltunk saját magunknak, még úgy is, hogy megöregített képeink előttünk voltak. Aztán ahogy teltek a percek, úgy kezdtünk egyre jobban megbarátkozni 30 év múlvai önmagunkkal. Idegenekből egyre inkább ismerősök lettünk.

Hogy emiatt változnak-e megtakarítási szokásaim, azt persze nem tudom. Az applikáció mindenesetre marad a telefonomon, és abban is biztos vagyok, hogy ha legközelebb fontos döntést kell hoznom nyugdíjszámláimmal kapcsolatban, akkor előtte rá fogok nézni a képre.

Ennyi a minimum, amivel tartozom annak az idegennek, aki végül is én vagyok.