Tuti tipp 2019-re: fektess tanárba!

2019. február 08. 13:03 - Pintér András

Az USA jövő generációit a legjobbak helyett egyre inkább a leggyengébbek tanították. Legalábbis ez olvasható ki azokból a számokból, melyeket Steven Levitt és Stephen Dubner könyve idéz: míg az 1960-as években az amerikai tanárnők 41%-a tartozott generációjuk legtehetségesebbjei közé, ez a szám pár évtized alatt a felére esett. A különféle képességfelmérő teszteken való szereplés alapján pedig ezzel párhuzamosan a leggyengébb 20%-ba esők részaránya 8%-ról 19%-ra ugrott

A magyarázatot a kereslet-kínálat törvényszerűségei szolgáltatják. A II. világháborút követő évtizedekben lezajló társadalmi (és törvényi) változások következtében a nők szerepe a tengerentúlon jelentősen átalakult – drasztikusan nőtt ugyan munkaerőpiaci aktivitásuk, de a fizetés szempontjából vonzóbb orvosi, jogi és pénzügyi állások az egyes generációk tehetségeinek egyre nagyobb hányadát csábították el a tanári pálya elől. Agyelszívás volt ez a javából – szakmák között.

20190208_1.png

A probléma az ezredfordulóra változást követelő cikkek és tanulmányok tucatjait eredményezte – nem eredménytelenül. Az azóta készült felmérések ugyanis azt mutatják, hogy sikerült is valamiféle fordulatot elérni a tengerentúlon ezen a téren: a 2010-es években újra emelkedésnek indult a tanári pályát választó, a generációjuk legtehetségesebbjei közé tartozók részaránya. (Érdekesség egyébként, hogy ebből a szempontból az OECD 2018-as tanulmánya alapján nemzetközi összevetésben Magyarország a legtöbb országnál jobban áll, a tanárnak készülő 15 évesek képességei – a felmért dimenzióban – kismértékben meghaladják a nem tanári pályát választani szándékozók átlagát.)

Az oktatás és a tanári tevékenység témája persze rendkívül bonyolult, portfólió menedzserként ráadásul még a látszatát is el szeretném kerülni mindenféle mélyreható okoskodásnak egy olyan területen, amihez alapvetően nem értek. Egy dolog ugyanakkor befektetői szemmel is kimondottan érdekes: mégpedig a tanítás minősége és a diákok majdani jövedelme közötti kapcsolat.

A konkrét számokról persze lehet vitatkozni, de az általam olvasott tanulmányok mindegyike egyetért abban, egy jó tanár szinte minden pénzt megér. Hogy pontosan mennyit? Eric A. Hanushek számításai szerint egy kiemelkedő hatásfokú tanár az USA-ban akár 400 ezer dollárral is növelheti egy 20 fős osztály tagjainak majdani összkeresetét. Ahogy persze egy átlagnál gyengébb tanár hasonló nagyságrendű jövedelem-rombolást is tud végezni – nem véletlenül számol Raj Chetty 2,5 millió diák életútját megvizsgáló tanulmánya úgy, hogy ha a leggyengébb hatásfokúak 5%-ába tartozó tanárt egy osztály egy átlagos képességűre cserélhetne, az összességében akár több mint 250 ezer dollárt is megérhetne a szülőknek.

A magasabb jövőbeli jövedelemhez a továbbtanuláson keresztül vezet az út, a fenti tanulmányok egyik fő megállapítása pedig pont az, hogy a jobb tanárok érezhetően növelik diákjaik továbbtanulási esélyeit. A kör pedig be is zárult. Az elmúlt évtizedek USA számai alapján pedig az is egyértelműnek tűnik, hogy a magasabb iskolai végzettség magasabb jövedelmet eredményez (olyannyira, hogy az amerikai gazdaságban a '80-as évek eleje óta valós reálbér-növekedés csak a valamilyen felsőfokú végzettséggel rendelkezők körében volt látható). 

20190208_2.png

Szóval ezekben a hetekben, amikor mindenki arról ír, hogy mi lehet az idei év legjobb befektetése, nekem egy percig sem kell gondolkodnom a válaszon. A dolog egyszerű: ha jót akarsz magadnak és a családodnak, fektess tanárba!

Aki a tanáraiba fektet, az magába fektet. Ennél jövedelmezőbb befektetés pedig hosszú távon nincs.   

Váratlan forinterősödés, kutyaszorítóban a jegybank

2019. február 01. 08:00 - Bebesy Dániel

A devizaárfolyamok mozgása mindig váratlan, az elemzői előrejelzéseknek nem sok értelmük van, általában nem az szokott történni, amit a szakértők várnak. Kifejezetten gyanús, ha túl nagy a konszenzus a várható tendenciákat illetően, hisz ilyenkor, mint a piaci mozgásoknál gyakran történni szokott, pont az ellentétes irányba indul el az árfolyam. A tavalyi év során a forinttal kapcsolatban általában azt lehetett olvasni, hogy a vezető, fejlett piaci jegybankok irányadó kamatainak várható emelése miatt a magyar fizetőeszköz nyomás alá kerülhet, hisz a Magyar Nemzeti Bankról az elmúlt évek során az a kép alakult ki, hogy a jegybank általánosságban ódzkodik a kamatemeléstől, vagy bármiféle monetáris szigorítástól. Szofisztikáltabb elemzések a folyó fizetési mérlegünk többletének olvadására is felhívták a figyelmet, az exporthoz képest gyorsan duzzadó hazai import is azt vetítette előre, hogy sérülékenyebbé válhat a forint az elkövetkező időszakban.

Aztán persze az idei évkezdet a várakozásokhoz képest teljesen másképp alakult. Utólag mindig könnyű megtalálni az okokat, nézzük végig gyorsan mi történhetett. 2018 őszén a piac még úgy számolt, hogy az amerikai jegybank a biztosra vett decemberi kamatemelését követőn 2019-ben még kétszer szigorít, amit majd 2020ban még egy emelés követ majd. Az Európai Központi Bank esetében a várakozás az volt, hogy az EKB iránymutatásának megfelelően a bank decemberben teljesen befejezi az eszközvásárlási programját, és 2019 második felében sor kerülhet az első kamatemelésre. A tavalyi év utolsó hetei során azonban villámgyorsan változni kezdett a kép. A FED a gyengülő amerikai és nemzetközi makrogazdasági adatokat, a mérséklődő inflációs várakozásokat, és a laposodó amerikai hozamgörbét látva kommunikációs fordulatot hajtott végre, melynek értelmében egyelőre szünetelteti a további kamatemeléseket, és majd a beérkező adatok függvényében dönt a hogyan továbbról. A piaci szereplők azonnal reagáltak, és a piaci árazásokból teljesen eltűnt az idei évre várt szigorítás. Hasonlóan gyorsan változtak az EKB-val kapcsolatos várakozások is. Az eurózónából érkező makrogazdasági adatok az utóbbi hónapokban az amerikai fékeződésnél is cudarabb képet mutatnak, így a piac jelenleg azon tanakodik, hogy a várt kamatemelés megkezdése helyett milyen lehetősége lehet egyáltalán az EKB-nek újabb stimulust adni a gazdaságnak? A fejlett piaci jegybankok irányváltása általános erősödést hozott a kockázatosabb eszközökben, a fejlődő piaci devizák erőre kaptak, ebből a forint is profitált.

20190131_1.png

A külső környezet tehát jelentősen változott, és változott az MNB kommunikációja is, csak pont az ellentétes irányba. A jegybank 2018 nyarán még azt kommunikálta, hogy az inflációs cél fenntartható eléréséhez az alapkamat és a laza monetáris kondíciók fenntartása szükséges. Aztán a nyári hónapokban emelkedni kezdett az infláció, és  az őszi adatok rendre meghaladták a korábbi piaci várakozásokat, és az MNB előrejelzésénél is magasabbak lettek. A jegybank a szeptemberi kamatdöntő ülésén már óvatosabban kezdett fogalmazni, és beemelte a kommunikációjába, hogy az MNB felkészült a monetáris politika óvatos normalizációjára, azonban az inflációs cél tartós eléréséhez a jegybank szerint továbbra is a laza monetáris kondíciók fenntartására volt szükség. Az újabb fordulatra a decemberi ülésen került sor, amikor a kamatdöntés utáni közlemény fókuszába a maginflációs trendek kerültek.   

A hazai inflációs kilátások tekintetében megnövekedett annak a valószínűsége, hogy a tartós tendenciákat megragadó adószűrt maginfláció 3 százalék fölé emelkedhet, miközben az eurózónában a laza monetáris kondíciók tovább maradhatnak fenn."

Korábban a jegybank a jövőbeli kamatlépései kapcsán az Európai Központi Bank várható intézkedésire koncentrált, a decemberi ülésen azonban szakított ezzel a megközelítéssel, és a hazai maginflációs trend alakulására került a nagyobb hangsúly. Az MNB előrejelzést is adott, és azt mondta, hogy megnövekedett annak a valószínűsége, hogy az adószűrt maginfláció a jegybanki 3 százalékos cél fölé emelkedhet. Ez a kommunikáció folytatódott idén januárban is, miközben a globális környezet jelentősen megváltozott. A korábbi években a jegybanktól ilyenkor általában azt hallhattuk, hogy kifizetődő az óvatosság, a szigorítás elhalasztása, hisz előfordulhat, hogy  azok a jegybankok, amelyek monetáris politikájuk normalizálásába kezdenek később könnyen  visszakozásra kényszerülhetnek. A mostani nemzetközi fordulat, lehetőséget biztosíthatott volna a jegybanknak, hogy puhítson a decemberi kommunikációs fordulaton, azonban az MNB nem élt ezzel. A januári kamatdöntés jegyzőkönyvében ugyan említésre került, hogy romlottak a nemzetközi konjunkturális kilátások, azonban a hazai maginfláció kapcsán az elkövetkező negyedévekre emelkedést vár a jegybank és az MNB megerősíti,  hogy erre fókuszál.

20190131_2.png

A piaci reakció a látványos forinterősödés lett, pár százalékpontos erősödés ugyan nem feltétlenül nagy mozgás, de az elmúlt fél év stabilitása után jelentősnek mondható. A forint nem csak az euróval és a dollárral szemben erősödött, hanem a régiós devizákkal szemben is felértékelődött. A régiós jegybankok közül a cseh jegybank már 2017-ben elkezdte a kamatemeléseit, és hét lépésben 1.75 százalékos szintre emelte az irányadó rátáját. A lengyelek esetében inkább a stabilitás volt a jellemző, a lengyel rövid lejáratú kamatok azonban soha nem süllyedtek az itthon tapasztalható szintekre. Az utóbbi hónapok adatai alapján mind a cseh, mind a lengyel jegybank inkább óvatosabb irányba mozdult. A mostani MNB kommunikáció tehát azt implikálja, hogy a magyar monetáris politika a közeljövőben várhatóan relatíve szigorúbb lesz a régiós szomszédokhoz képest, így nem csoda a forint erősödése.

Kérdés, hogy a fejleményeket látva változtat-e majd a magyar jegybank. Az MNB-ről tudni, hogy nem rajong a forint erősödéséért, a hirtelen mozgásokat meg kifejezetten utálja. A nemzetközi környezet gyors romlása és a forint erősödése lehetőséget ad az MNB-nek a visszakozásra, ugyanakkor az sem kizárható, hogy az erőteljes hazai gazdasági növekedés miatt a jegybank továbbra is indokoltnak látja a szigorítás megkezdését. Az utóbbi esetben várhatóan egy időre elfelejthetjük a gyengébb forintot, de az előrejelzésekkel csak óvatosan…

Befektető vagy? Akkor mit nézel?!

2019. január 30. 11:57 - Pintér András

Nem húzom az időt, mutatok gyorsan egy képet, ami több ezer ember életét mentette meg. Bocs, nem lesz túl gusztusos.

20190130.png

A kórházi fertőzések az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint a kórházba látogatók közel 10%-át érintik, több millió ember megbetegedését és százezrek halálát okozva évente. Mivel az ilyen jellegű fertőzések döntő része érintéssel terjed, relatíve egyszerű és olcsó módszerekkel (= kézfertőtlenítéssel) jelentős áttörést lehetne elérni. Ehhez viszont, ahogy azt a WHO is kiemeli, fontos viselkedési változásokra lenne szükség az érintettek részéről. A bökkenő az, hogy ez viszont nem megy olyan egyszerűen. Ami különösen fájó lehet nekünk, magyaroknak, hiszen a kézmosás fontosságát Semmelweis Ignácnak köszönhetően a 19. század közepe óta ismerjük.

A probléma a 2000-es évek közepén nem hagyta nyugodni Leon Bendert, a Los Angeles-i Cedars-Sinai Medical Center orvosát sem. A statisztikák ráadásul azt mutatták, hogy a higiéniás előírások betartásában a legrosszabbul nem az ápolók vagy a nővérek, hanem maguk a gyógyítani hivatott orvosok szerepelnek. Bender kezdeményezésére a kórház próbálkozott mindennel: emailes oktatásokkal, falra kiragasztott plakátokkal, az orvosi parkolóban ingyenesen osztogatott kézfertőtlenítőkkel – de a számok így is csak kismértékben javultak.

Aztán a kórház vezető epidemiológusa egy, a vezető orvosoknak tartott megbeszélésen váratlan lépésre szánta el magát. A meeting végén arra kérte a résztvevőket, hogy nyomják kezüket az eléjük tartott Petri-csészébe tenyésztés céljából. A fenti kép ennek az eredményét, az orvosok kezén hemzsegő baktériumokat mutatja (bónusz pont: a meeting egy ebéddel összekötött megbeszélés volt, az orvosok enni ültek le ilyen kézzel…). Az igazi áttörés pedig akkor következett be, amikor a képet a kórház minden számítógépén képernyővédőként állították be: bármerre is néztek a kórházi dolgozók, ez az undorító kép emlékeztette őket a kézfertőtlenítés szükségességére.

Hogy mi a tanulság? Az, hogy ha az emberek viselkedésében akarunk változást elérni, az észérvek helyett az érzelmi ráhatás sokkal eredményesebb tud lenni. Ha valakit a kézmosás fontosságáról akarunk meggyőzni, az undor és a félelem a kutatások szerint hatékonyabb erő, mint bármilyen oktatás vagy logikus érvelés. Ezt mutatták a Cedars-Sinai kézfertőtlenítési szabályok betartásának 100% közelébe ugró mutatói, és más kórházak hasonló tapasztalatai is.

Mindez a Bloomberg terminálom képernyőit nézegetve jutott eszembe, ahol minden másodpercben ugyanazt látom. Élénk színnel villódzó árfolyamokat, fel-le cikázó árfolyamgrafikonokat, figyelemhajhász szalagcímeket. Minden, ami előttem van, ugyanazt sugallja: gyorsan csinálj valamit, mert a piac állandóan mozog, ha nem reagálsz, bajban leszel. Az eszem ugyanakkor tudja, hogy a részvénypiacnak a hosszú távról és a türelemről kell szólnia. A sugallatnak pedig nagyon nehéz ellenállni – az orvosok példájából jól tudjuk, döntéseinket sokszor a szemünk által látott dolgok, az azok által kiváltott érzelmek határozzák meg, nem pedig a hideg racionalitás.

Gondolkodom, érzek, tehát vagyok. 

Mi lenne ugyanakkor, ha befektetőként mindannyian ellesnénk a Los Angeles-i kórház trükkjét és képernyővédőt cserélnénk? Ha nem állandóan a napi árfolyamgyertyákat bámulnánk, hanem például ilyen cikkeket olvasgatnánk vagy az alsó grafikonhoz hasonló ábrákon merengnénk?

20190130_2.png

Persze az alsó ábra a másik véglet, szándékosan manipulatív és hatásvadász (lásd a logaritmikus skálázás csodáit). De valamit tenni kell, mert minden elemzés azt mutatja, hogy a legtöbb érzelmi reakció a befektetések területén kontraproduktív. A „betegség” tünetei: túlzott kereskedés, felesleges költségek, rossz piaci időzítés, és végső soron a piacon elérhetőnél érdemben alacsonyabb hozam. Mivel érzelmeinket úgysem fogjuk tudni kizárni – az egész dolog tudatalatti módon működik –, igazából csak egy dolgot tehetünk: amennyire tudjuk, olyan impulzusokkal kell körülvenni magunkat, amik a kívánatos magatartást erősítik. A részvénypiac esetében például olyanokkal, melyek azt sugallják, hogy az egész a hosszú távú vagyonnövekedésről, és nem a rövidtávú, tesztoszteron vezérelte tradelésről szól. Amelyekről nem az idegtépő volatilitás üvölt, hanem az évtizedes trendek.

Nincsenek persze illúzióim, egy képernyővédő önmagában nem lesz csodafegyver. Az elmúlt hónapokban látott volatilis periódusok mindig meg fogják tépázni a befektetők idegrendszerét. Ahogy a kórházak is pontosan tudják, hogy nem elég az orvosokra történő ráhatás, a fertőzésmentes kórházakhoz a megfelelő infrastruktúra és technológia ugyanúgy hozzátartozik (anyaghasználat, szellőzőrendszerek, stb.), mint a szabálykövető magatartás.

Mégis, ha valami annyira egyszerű, mint egy kézmosás, miért ne használnánk? Még akkor is, ha Semmelweis történetének csattanója nem túl szívderítő. Az „anyák megmentőjének" felfedezését évtizedekig figyelmen kívül hagyta a szakma, az orvosok nem akarták/tudták elfogadni, hogy ők maguk okozzák betegeik halálát. Küldetése szélmalomharccá vált, bécsi kórházi szerződését nem hosszabbították meg, 1865-ban a döblingi elmegyógyintézetben halt meg. Állítólag saját ápolói verték halálra.

Az emberi viselkedést megváltoztatni valóban nagyon nehéz. Ha viszont mégis sikerül, hatalmasat nyerhetünk rajta. 

Te mit nézel?

Tőzsdei naptárhatás: erős évkezdet, erős év?

2019. január 15. 14:36 - Pintér András

Az idegtépő decembert követően az új év egyelőre emelkedést hozott az amerikai részvénypiacon (anélkül persze, hogy az év végi zuhanást kiváltó tényezők közül bármelyik is megoldódott volna). Ennek kapcsán merült fel bennem a kérdés, hogy jelent-e bármit is a pluszos évkezdet az év hátralévő időszakára nézve? Jellemző-e, hogy az erős évkezdést erős, a gyengét pedig gyenge folytatás követi?

Amikor portfólió menedzserként dolgozni kezdtem, az első dolgok egyike, amit az akkori főnököm próbált belém sulykolni, az volt, hogy az év eleje mindig kritikus időszak. Az ő nézete szerint (és ezt sok piaci szereplő változatlanul osztja) az első hetek hangulata az egész évet meghatározhatja. A narratíva szerint az év elején a legtöbb intézményi vagyonkezelőnél fontos allokációs döntések születnek meg, melyek aztán az egész éves befektetési irányvonalat meghatározzák. A dolog logikusan is hangzik, hiszen az év elején valóban sok befektető gondolja újra pozícióit. Ezért is gondoltam, hogy gyorsan megnézem a számokat – lássuk, hogy csak egy újabb, a befektetések területén oly' gyakori városi legendáról, vagy valóban érvényes összefüggésről van-e szó.

(Az eddigiekhez hasonló emlékeztető persze most is fontos: mivel a tőkepiaci adatok idősorai kis elemszámúak, mindenféle statisztikai következtetéssel nagyon óvatosan kell bánni.)

Első blikkre egész ígéretesen indult a dolog! A legfontosabb amerikai tőzsdeindex, az S&P500 teljesítményét 1928-tól nézve az elmúlt évtizedekben ugyanis úgy tűnik, hogy amennyiben az év első két hetében a piac emelkedett, az év hátralévő része az átlagok szintjén jobb teljesítményt hozott, mintha eséssel indult volna az év (8,0%-os vs. 4,6%-os emelkedés). A különbség akkor is megmarad, ha az év hátralévő részének teljesítményére nem átlagot, hanem mediánt számolunk (+10,6% vs. +2,2%), illetve akkor is, ha a teljes idősor helyett annak csak egy rövidebb, 1970-től induló szegmensét nézzük.

20190115_1.png

A bejegyzés írásának idején az amerikai piac 3%-os pluszban van a tavalyi év végéhez képest, tehát akár bizakodni is kezdhetnénk. Persze – ahogy az lenni szokott – a dolog nem ilyen egyszerű, korán örülnénk, ha csak a fenti ábrát használnánk! 

Az ugyanis nem mutat teljes képet: ha egy picit mélyebbre ásunk, az év eleji és az év hátralévő részében látott teljesítmény közötti látszólagos kapcsolat szertefoszlik. Ha az említett elmúlt 91 év legjobb évkezdeteit vesszük (lásd a lenti táblázat zöld sorait), három esetben is azt látjuk, hogy a pluszos első két hetet esés követte. Illetve fordítva is hasonló tendencia látszik: az öt legrosszabb évkezdetet esetében (piros sorok) négynél a megmaradt 50 hét emelkedést hozott (két esetben ráadásul szignifikáns mértékűt).

20190115_2.png

Ha pedig a fenti oszlopdiagramok átlagértékei helyett konkrét pontpárokat bemutató grafikont alkalmazunk, akkor a látszólagos erős kapcsolatot a teljes összevisszaság váltja fel. Az évkezdet és az év hátralévő részében látott teljesítmény közötti kapcsolat teljesen inszignifikánssá válik, jelezve, hogy az év első két hetének és az év hátralévő időszakának teljesítménye között semmiféle kapcsolat nincs. 

Egyszóval, legyünk óvatosak, ha valaki csak az első ábrát mutatja meg nekünk. A tőkepiacokok sokkal bonyolultabbak annál, mint hogy egy ábrával megfejtsük működésük logikáját. Látványos persze az első ábra, meg érdekes is, és én is szívesen beszélgetek róla bárkivel. 

De befektetési döntést biztos nem alapoznék rá.  

F.u.r.a. emberek

2019. január 08. 11:19 - Pintér András

Nyugati, jól képzett, ipari és demokratikus társadalom tagja, illetve nem utolsó sorban jómódú. Angol mozaikszóval: W.E.I.R.D. (western, educated, industrialized, rich and democratic). W.e.i.r.d, magyarul fura. Az elmúlt évtizedekben a pszichológiai kísérletek döntő többségét ilyen hátterű alanyokkal végezték el, a kutatók pedig sokszor ezekből a speciális mintákból vonták le általánosító, mindenkire igaznak hitt következtetéseiket. Aztán kiderült, hogy ami igaz rám, az nem feltétlenül igaz rád.

Vegyük csak a pszichológia és a játékelmélet egyik kedvenc kísérletét, az ún. ultimátum játékot. A résztvevők döntéshozatalát vizsgáló feladatban két szereplő van: az ajánlattevő és a válaszadó. Az ajánlattevő kap 100 egység pénzt, aminek egy részét fel kell ajánlania a válaszadónak. Ha a válaszadó elfogadja az ajánlattevő ajánlatát, akkor mindketten megtarthatják a rájuk eső összeget, ha elutasítja, akkor egyikük se kap semmit.

Az ilyen jellegű kísérleteknél az amerikai és európai egyetemek professzorai az elmúlt évtizedekben a kísérleti alanyok toborzásának legkézenfekvőbb módját választották: saját „fura" diákjaikat kérték meg a szereplésre. Ezért szerintem senki sem hibáztathatja őket, azért viszont talán igen, hogy az így kapott eredményeket mindenkire érvényes igazságként kezdték el hirdetni.

Az ultimátum játéknál például azt a viselkedést, hogy az alacsony ajánlatokat a válaszadók rendszerint elutasítják (igazságtalannak tartva azokat), így a fairség jegyében (és az elutasítás büntetésétől félve) az ajánlattevők jellemzően 50:50% körüli ajánlatokat adnak. Erre az eredményre aztán kutatások és elméletek tucatja épült, tovább építve azt a házat, ami eleve ingatag lábakon állt.  Az elmúlt években ugyanis kiderült, hogy ha az ultimátum játékot nem amerikai egyetemistákon, hanem más hátterű emberekkel hajtjuk végre, akkor a kapott eredmények is eltérőek lesznek. Nem is kicsit.

20190108_1.png

Ahogy a fenti ábra is mutatja, bizonyos összevetésekben a nyugati diákoknál tapasztalt, jellemzőnek tartott viselkedés nem az átlag, hanem inkább a szélsőség. Más, a pszichológiai kutatásokban sokáig nem szereplő társadalmi- és népcsoportoknál teljesen más eredmények, 50% helyett csak 25-35%-os osztozkodási ajánlatok látszódnak, melyeket a válaszadók (racionálisan döntve!) el is fogadnak. Akkor most mi az emberiségre jellemző általános viselkedés: az amerikai diákoké, vagy a skála másik szélén lévő afrikai maragoli vagy a tanzániai hadza törzs tagjaié? Nyilvánvalóan egyik sem. Az üzenet egyértelmű: mivel döntéseinket számos tényező befolyásolja, mindenféle általánosítással nagyon óvatosan kell bánni. 

Mindez a pénzügyi döntések területén is igaz – elég csak a sok pénzügyi modellben egységesen kezelt időbeli preferenciák, a közmondásbeli „veréb vs. túzok" kérdéskörét venni. A megtakarítási viselkedés egyik alapvető kérdése ugyanis az, hogy hol van az a jövőbeli többlet, amiért hajlandóak vagyunk lemondani valamiről a jelenben?

20190108_2.png

A válasz a fenti ábra tanúsága szerint ugyanis ennél a kérdésnél számos más tényező mellett attól is függ, hogy éppenséggel egy észak-európai embert vagy pedig egy latin-amerikait állítottunk a döntés elé. Nincs tehát univerzális, mindenkire általános igaz szabály, az egyes egyének viselkedése ezernyi tényezőnkulturális, társadalmi, genetikai, vallási, intézményrendszeri, stb. hatások tömkelegén – múlik (meg persze jó eséllyel rengeteg olyan dolgon, amiről a tudománynak jelenleg semmiféle fogalma sincs).

Mielőtt tehát bárkinek pénzügyi tanácsot adnánk, először is jobban járunk, ha némi szerénységre intjük magunkat, és eszünkbe véssük: ami igaz rám, az nem feltétlenül igaz rád. Ő fiatal, biztosan kockázatkereső, tartson sok részvényt; ő már idősebb, miért vállalna kockázatot, neki kötvényeket javasolnék – az ilyen jellegű (le)egyszerűsítő javaslatok sokszor többet ártanak, mint használnak.

Amit ugyanis az emberi döntéshozatalról tudni vélünk, annak jórészét egy találó megfogalmazás alapján igazából csak onnan tudjuk, hogy mindig van pár olyan lelkes másodéves egyetemista, akik jelentkeznek a professzoruk felhívására, és ráadásul nem is felejtenek el elmenni a megbeszélt időpontra.

A valóságban ugyanakkor egy kicsit mindannyian mások vagyunk. 

Mindannyian a magunk módján f.u.r.á.k.   

Szegény vagy gazdag – néha csak pár másodpercen múlik

2018. december 19. 08:42 - Pintér András

A „gazdag" princetoni diákok egymás után adták a feltett kérdésekre a jó válaszokat. A „szegények" ugyanakkor, ahogy telt az idő, úgy szembesültek korábbi döntéseik következményeivel: a megelőző időszak eladósodása miatt időzavarba kerültek, kapkodni kezdtek, teljesítményük drasztikus romlásnak indult. Szűkös erőforrásokból adódó rossz döntések – így néz ki mindez az egyetemi laboratóriumban.

2008-2009-ben pedig láttuk, hogy hogyan fest mindez a való életben. Az akkori hitelválság alatt az adósságcsapdába elsősorban a társadalom középső és alsóbb rétegeibe tartozó háztartások csúsztak bele. A válságot megelőző 25 évben (1983 és 2007 között) a legvagyonosabb 1% jövedelem-arányos adóssága 87%-ról 40%-ra a csökkent, míg ez idő alatt a középső és alsóbb osztályok hasonló mutatója 67%-ról 157%-ra ugrott. Gyorsan jött is az (érték)ítélet: a szegényebb háztartások saját rossz pénzügyi döntéseiknek köszönhetik bajaikat. Rossz pénzügyi döntések → rossz vagyoni helyzet.

Csakhogy a helyzetet így leegyszerűsíteni – nem csak társadalmi érzéketlenséget, hanem közgazdasági hiányosságokat is tükröző – tévedés lenne. Sendhil Mullainathan és társai úttörő munkája ugyanis az elmúlt években egyértelművé tette, hogy a nyíl iránya a fenti összefüggésben megfordítható. Sokszor nem a rossz döntések vezetnek a szegénységhez, hanem pont a szűkös anyagi helyzet eredményez téves pénzügyi döntéseket. Rossz vagyoni helyzet → rossz pénzügyi döntések.

A probléma pedig így ördögi körré válhat: rossz vagyoni helyzet → rossz pénzügyi döntések → még rosszabb vagyoni helyzet → még rosszabb döntések. A szűkösség további szűkösséget szül.

A szakirodalom sokáig a rossz anyagi helyzet magyarázatát környezeti és az egyén jelleméhez kapcsolódó tényezőkhöz (pl. oktatás hiánya, egészségügyi körülmények, stb.) kötötte. Ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon, az első bekezdésben említett kreatív kísérletekre volt szükség. A fenti példában ugyanis hasonló személyiségekről és hasonló környezetről beszélhetünk minden résztvevő esetében – az említett princetoni diákok csak egy dologban tértek el egymástól: a kísérlet elején mesterségesen „szegényekké" vagy „gazdagokká" tették őket. Minden további következmény már ebből fakadt.

A kísérleti játékban egy olyan, pár éve Magyarországon is bemutatkozott tévés játékot szimuláltak a kutatók (Négyen négy ellen – Family Feud), ahol a játékosok legfontosabb erőforrása a rendelkezésükre álló idő. Mullainathanék ebből a szempontból tettek egyeseket gazdaggá, míg másokat szegénnyé: a gazdagoknak összesen 1000, míg a szegényeknek csak 300 másodpercük volt a kvízjáték 20 kérdésének megválaszolására. A gazdagok időmilliomosok voltak, a szegények időkoldusok.

20181219_1.png

Ha egy kérdés megválaszolásához nem lett volna elég az idő a játékosoknak, kölcsönt vehettek fel másodpercek formájában, amit aztán persze kamatostul vissza kellett fizetniük (minden egyes 1 mp-nyi felvett kölcsön 2 mp levonást eredményezett a következő kör elején). A döntési helyzet okozta nyomás és az eladósodás hatása pedig pár körön belül a pénzügyi eladósodás klasszikus folyamatát idézte: az eredetileg a „szegények" közé sorolt kísérleti alanyok körről körre eladósodtak, egyre nagyobb kölcsönöket vettek fel. Ahogy az ábra is mutatja, pár körön belül időbüdzséjük 30-40%-kal esett a kiinduló állapothoz képest, az időhiány miatt pedig döntéseik teljesítménye is drasztikusan leromlott. Lehetsz tehát akár princetoni diák is, elég csak egy kis kezdeti szűkősség, elég csak 700 másodperc eltérés, a többit pedig az ördögi kör rövid időn belül elintézi.

Ezen a blogon is többször írtam arról (itt és itt), hogy ha meg akarjuk érteni a társadalmi egyenlőtlenség témáját, sok dologra más szemmel kell néznünk. Az anyagi helyzet és a pénzügyi döntések minősége közötti kapcsolat biztosan ilyen. „Ha gazdag akarsz lenni, hozz jó pénzügyi döntéseket!" – szól a legtöbb pénzügyi témájú útmutatás a blogszférában. A fenti tanács ugyanakkor az anyagi helyzet és a pénzügyi döntések minősége között egy olyan egyszerű oksági kapcsolatot feltételez (az előbbi az utóbbi függvénye), amiről kiderült, hogy téves. Hiába a jó szándék, hiába a pénzügyi tudatosságot növelni kívánó oktatási programok (amikről sajnos sokszor az látszik, hogy nem sok hasznuk van), amíg a problémával kapcsolatos látásmód nem változik, előrelépés a társadalmi szolidaritás területén sem várható.

Mullainathan szerint a szűkösség átalakítja, rabul ejti gondolkodásunkat. Ha döntéshozatali képességeinket internetes sávszélességként képzeljük el, akkor szűkös helyzetben lenni olyan, mintha ennek a sávszélességének egy nagy részét rosszindulatú hackerek foglalnák el. Döntéseink ebben a helyzetben rosszabb minőségűvé válhatnak – csökkenő kognitív kapacitás, alacsonyabb fokú önfegyelem, csőlátás, hosszú távú tervezés hiánya, csak hogy a főbb tüneteket említsem. A kutatók egymondatos hasonlatával összefoglalva: döntéshozatali szempontból a rossz anyagi helyzet a súlyos alvásmegvonáshoz hasonló terhet jelent.

Te próbáltál már úgy befektetési döntéseket hozni, hogy előtte 48 óráig nem aludtál?

Jelez a „tévedhetetlen" indikátor – mit csináljak?

2018. december 06. 14:29 - Pintér András

Mi is foglalkoztunk vele a blogon, illetve a nemzetközi pénzügyi sajtó is ettől hangos: közel az amerikai hozamgörbe inverzzé válása, azaz az a helyzet, amikor a rövid futamidejű hozamok a hosszú futamidejűek fölé emelkednek. A piaci aggodalom alapja, hogy mindez egészséges gazdasági környezetben nem nagyon fordul elő: a megelőző évtizedek öt amerikai recesszióját minden esetben megelőzte a hozamgörbe ilyen jellegű invertálódása.

A mostani helyzet tehát a múltbeli példák alapján valóban kulcsfontosságú – olyannyira, hogy bármennyi jó elemzés is született a témáról (például itt, itt és itt), ilyen kritikus helyzetekben általában én csak a saját exceleimnek hiszek. Lássuk tehát a számokat!

Mielőtt nekiugranánk, két fontos emlékeztető: (1) a minta kis elemszámú, így mindenféle statisztikai következtetéssel nagyon óvatosan kell bánni, (2) fontos azokat az érveket is figyelembe venni, melyek szerint a mostani helyzet több szempontból is jelentősen különbözik a korábbiaktól (QE okozta speciális helyzet, kiinduló hozamok sokkal alacsonyabb szintje, stb.).

A gazdasági növekedés alakulását illetően sajnos valóban nem túl rózsás a kép: a 10 és a 2 éves amerikai állampapírok hozamkülönbözetének negatívba fordulását valóban minden esetben gazdasági recesszió követte az USA-ban. A lenti ábra tanúsága alapján a pontos időzítés ugyanakkor már közel sem ennyire egyértelmű; volt, hogy az inverzzé válástól számított hét, és volt, hogy huszonöt hónapon belül váltott negatívra az amerikai GDP növekedési üteme. Az együttmozgás természetesen nem egyenlő az oksági kapcsolattal (correlation ≠ causation), de a fenti számok így is mindenképpen elgondolkodtatóak.

javv20181206_kep1.png

(A bejegyzés eredeti verziójában mindkét ábrán a Dec ’05 felirat helyett helytelenül Dec ’15 szerepelt. Az elgépelés javításra került.)

Most akkor mi a teendő befektetőként? Mindent adjunk el? Sok elemzés figyelmeztet ugyanis arra, hogy a hozamgörbe átfordulása és az ezzel járó recesszió a részvénypiacon is jelentős eséseket szokott hozni pár hónapos késéssel. Nos, ebből a szempontból a számok megítélésem szerint sokkal kevésbé beszédesek: a hozamgörbe invertálódása ugyan minden esetben hozott 10% feletti korrekciót a rákövetkező hónapokban, de a piac iránya középtávon már nagyon nagy szórást mutatott.

javitott20181206_kep2.png

Ahogy az ábra is mutatja, az inverzzé válást követő három évben a bekövetkező korrekció mellett voltak időszakok, amikor az amerikai részvénypiac összességében 30-40%-os emelkedéssel (1980, 1989), és olyanok is (2000, 2005), amikor ugyanekkora mértékű eséssel zárt. Néha az invertálódást követően még emelkedni tudott a piac, néha azonnal esett. A korrekciót követően néha újraindult az emelkedés, néha begyorsult a zuhanás. Átlagos vagy törvényszerűen bekövetkező mozgásokról így beszélni túlzás lenne – aki ilyeneket lát bele az ábrába, az feltételezhetően erős prekoncepcióval érkezik vagy pedig nagyon hinni akar valamiben.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a piac ne eshetne az elkövetkező időszakban – aki komolyabban foglalkozik a tőzsdékkel, tudja, hogy korrekció gyakorlatilag bármikor, bármilyen okból jöhet. De ezek a számok is azt mutatják, hogy a piac egy ezerelemű kirakós, amelyben minden egyes tényező csak apró mozaikdarabja a nagy összképnek. Kőbevésett törvényszerűségek nincsenek, évtizedekig érvényes együttmozgások napok alatt vállnak érvénytelenekké, bizonyos kapcsolatok sokszor önbeteljesítő jóslatként működnek, sokszor pedig épp' saját újbóli bekövetkezési lehetőségüket szüntetik meg.

Ráadásul egyelőre még nem is inverz a hozamgörbe.

A pénzcsinálás egyenes útja. És a görbe.

2018. december 04. 11:01 - Pintér András

Te melyiket választanád: (1) minden nap kapsz 100 ezer forintot 30 napig vagy (2) az első nap kapsz 10 fillért, a másodikon 20 fillért, és így tovább 30 napig (azaz minden napi kifizetés az előző napi kétszerese)? A válasz a cikk végén, addig is pedig egy kis atlétikai kitérő.

Eleinte az oxigénhiányos állapotomra fogtam a dolgot. Sehogy sem akar kijönni a matek – gondolkodtam lihegve a futópadon, és nem értettem a dolgot. A futást 10 km/h-s sebességgel kezdtem, nem volt nehéz fejben kiszámolnom, hogy ezzel a tempóval 1 km megtételéhez 6 percre lesz szükségem. Azt is tudtam, hogy ha a futópad sebességét 12 km/h-ra emelem, akkor már csak 5 perc lesz a következő ezer méter megtétele. Legyen csak egyelőre félúton, 11 km/h-n a tempó, gondoltam magamban, és vártam, hogy akkor a futóidő is a korábbi fejben kiszámolt két korábbi érték közé fog esni, 5:30 percre. Aztán lefutottam 1 km-t, és az óra 5:27-et mutatott. Hova lett az a mintegy 3 mp? Ennyire jól azért nem futok...

Amit akkor és ott nem értettem, az befektetőként is az egyik legnagyobb fejtörést okozó jellemzője környezetünknek: agyunk lineárisan gondolkodik egy sokszor nem-lineáris világban. A lineárisan változó dolgokat könnyedén, intuitív módon felfogjuk, ha valami viszont nem-lineáris, az nehezen megérthető. Ha egy recept szerint 1 kg pogácsához 60 dkg liszt kell, akkor nem kerül erőfeszítésünkbe kiszámolni, hogy ha 2 kg pogácsát akarunk sütni, akkor 120 dkg lisztre lesz szükségünk. Egy nem-lineáris világ szakácskönyve viszont nem 120, hanem mondjuk csak 95 dkg-ot javasolna kétszeres mennyiséghez. Ha ezt olvasnánk, először csak állnánk bambán, mint egyszeri gyerek a futópadon. Valahogy így jártam én is: amit én ugyanis fejben lineárisan számoltam, az valójában egy -1-edik kitevőjű hatványfüggvény. Márpedig az nem-lineáris.

A különféle girbegurba vonalak és a nem-lineáris rendszerek az élet minden területén körülvesznek minket (nagyszerű könyv erről). Nem csupán a futási sebesség és a kilométerenkénti idő kapcsolatát bemutató ábrán látunk ilyet, nem csupán a globális felmelegedés szempontjából kiemelt jelentőségű, hogy mikor lépünk át a nem-linearitásból fakadó visszafordíthatatlan kritikus pontokat. Mindez a pénzügyi életben is központi kérdés, hiszen a kamatos kamat is nem-lineáris kapcsolatot tükröz. Akár igaz, akár nem, hogy Einstein a kamatos kamatot a világ nyolcadik csodájának nevezte, az biztos, hogy a vagyonnövekedés és a befektetési idő közötti nem-lineáris kapcsolatnál jobb barátunk megtakarítóként nincsen.

20181204_kep1.png

Az ilyen függvények fura lények: bizonyos szakaszokon nehéz különbséget tenni a lineáris és a nem-lineáris kapcsolatok között (lásd piros és kék vonalak egymás mellett mozgó részeit). Hosszabb távon aztán persze a két vonal elszakad egymástól, és felüti a fejét a nem-linearitás. Ami rövidtávon hasonló, hosszú távon drasztikusan eltérő lehet. Ezért is van, hogy a kamatos kamat áldásos hatását is csak azok élvezhetik igazán, akik valóban hosszú távon takarítanak meg: rövidtávon a kamatos kamat sem sokat számít, hosszú távon ugyanakkor szinte tényleg mindent elsöpör.

A lecke persze ősi, ahogy arról az ezeréves perzsa eposz, a Sáhnáme is tanúskodik. Az eposzban szereplő történet szerint az uralkodó a sakk indiai feltalálóját kívánja bőkezűen megjutalmazni. A feltaláló kérése szerény volt: a sakktábla első négyzetére egy szem rizst kért, a másodikra kettőt, a harmadikra négyet, és így tovább, minden újabb mezőre a korábbi mezőn szereplő rizs darabszám kétszeresét. A nem-lineáris növekedéssel tisztában nem lévő uralkodó könnyedén bólintott rá az ajánlatra, és csak akkor lepődött meg, amikor a kincstárnokai közölték, ígérete teljesítéséhez birodalmának összes kincse sem lenne elegendő. Az utolsó, 64. mezőért járó 263-on szem rizs ugyanis önmagában mintegy 300 milliárd tonna. 

A világ tehát sok esetben nem lineáris, a pénzügyi és megtakarítási döntések területe pedig különösen nem az. Legyünk is bármennyire jó barátságban a számokkal, sok kérdésre helytelen választ kapnánk azokkal az egyszerű összeadásokkal és szorzásokkal, melyeket ösztönösen használnánk. Tranzakciós díjak, a befektetéseinkre terhelt költségek mértéke, adókedvezmények kihasználása, rendszeres megtakarítások – olyan területek, ahol a kamatos kamat hatása évek alatt mindent felnagyít. Mind olyan dolgok, melyek rövidtávon keveset számítanak, hosszú távon viszont sokat érhetnek.  

Hogy ezeket megértsük, néha tényleg hatványfüggvényt és exponenciális növekedéseket kell számolnunk. Ahhoz pedig bizony le kell szállnunk a futópadról, és le kell ülnünk az excel elé.

---------------------------------

A válasz: az (1) verzió végén 3 millió forintod lenne, a (2) esetben pedig több mint 107 millió. Hogy mennyire a hosszú táv számít: 100 ezer forintnál nagyobb összeget a (2) verzió esetében először a 21. napon kapnál. A 30. napon pedig a matematikai törvényszerűségek alapján egy nap alatt több pénz ütné a markodat, mint a megelőző 29 napban összesen (több mint 53 millió forint). Ment volna a számolás fejben? 

A hét ábrája: az okostelefon elbutít?

2018. november 21. 10:41 - Pintér András

Ezzel kelsz, ezzel fekszel. Naponta átlagosan 85-szor nyúlsz hozzá. Tíz éve még csak az amerikai lakosság 4%-ának volt, ma már szinte mindenkinek. Az emberek 46%-a mondja, hogy élni sem tudna nélküle.

Négy információ, amiből szerintem mindenki kitalálhatta, hogy az okostelefonokról van szó.

Az okostelefonok hozta előnyök rövid időn belül minden felhasználó számára nyilvánvalóvá váltak, a potenciális hátrányokkal ugyanakkor csak az elmúlt években kezdtek el foglalkozni a kutatók. A vezetés közbeni használat és a mobil-függőség pszichológiai kockázatai a legtöbbünk számára nem igényelnek sok magyarázatot. Ha ugyanakkor már arról hallunk, hogy mekkora problémát jelent a sok kütyünyomkodás következtében leromló kézügyesség az orvosoknál, vagy hogy miként esik vissza sok ember szövegértési képessége, ha nem papírról, hanem mobilról olvas, talán már többen meglepődünk.

A hét ábrája viszont még ennél is durvábbat állít: nem csak az tereli el a figyelmedet, ha valamilyen feladat végzése közben párhuzamosan a mobilodat is nyomkodod, már az is „elbutíthat", ha a telefonod valamilyen feladat elvégzése közben szimplán csak a közeledben van.

Az említett kísérletben résztvevőknek a folyékony intelligenciájukat tesztelő feladatokat kellett megoldaniuk, úgy, hogy a kutatók különféle helyekre rakatták velük a telefonjukat (a „legtávolabbi" szcenárióban be sem vihették a kísérletnek helyszínt adó szobába, a „legközelebbiben" pedig közvetlenül maguk mellé rakhatták az asztalra). Az eredmény: minél közelebb volt – fizikailag – a résztvevőkhöz telefonjuk, annál rosszabb eredményt értek a feladatok megoldása során. 

20181121_kep1.png

A tanulmány szerzői a jelenségre az agyelszívás fogalmát kölcsönzik, és a több lépcsőben kialakuló folyamatot az alábbiakkal magyarázzák. Az első lépés, hogy a telefonunk különféle jelzéseihez és csipogásaihoz annyira hozzászoktunk, hogy ezekre tudatalatti módon, önkéntesen odafigyelünk. Az ingerek a telefonunkról olyan sűrűn érkeznek, hogy a második lépésben egyfajta odafigyelési függőség alakul ki. A harmadik lépés pedig maga a végeredmény: az automatikus odafigyelés kialakulásától kezdve az kerül tudatos erőfeszítésünkbe, hogy ne figyeljünk oda a telefonunkra. Ez pedig önkontrollt igényel, ami csökkenti a más feladatok elvégzésére rendelkezésre álló szellemi kapacitásokat.

Tudom, bonyolult, mondom másképp'! Ismerős az érzés (nekem biztosan), amikor pár perce nézted a telefonod, de újra késztetést érzel, hogy megnézd, nem jött-e egy új üzenet, nem posztolt-e valaki valami érdekességet? Ha megnézed, azért nem haladsz a munkáddal. Ha nem nézed meg, akkor ez tudatos döntést igényel a részedről – ekkor meg ezért nem haladsz pár pillanatig. A függőség tudatalatti, az önkontroll pedig csak tudatos tud lenni.

Persze a táblázat számiból is látszik, hogy mi a megoldás: ha fontos döntést kell hoznunk, ha nagy koncentrációt igénylő feladaton dolgozunk, ha kritikus pénzügyi vagy megtakarítási döntést hozunk, legjobban tesszük, ha átmenetileg fizikailag megválunk telefonunktól. Rakjuk a táskánkba, tegyük töltőre a másik szobában – mindegy hogyan, de a döntés idejére szabaduljunk meg tőle. Állítólag hatékonyabbak leszünk majd tőle.

Persze aztán azt majd a további kutatások eldöntik, hogy a jelenség valós-e vagy csak egyike azon pszichológiai tanulmányoknak, melyeket aztán nem sikerül reprodukálni. Az mindenesetre biztos, hogy a bejegyzés megírásának 90 perce alatt – számoltam – nyolcszor néztem rá a mobilomra.

Ha nem lenne okostelefonom, biztosan gyorsabban végeztem volna.

Ha nem lenne okostelefonom, akkor viszont rá sem akadtam volna erre az érdekes tanulmányra.

Ilyen az élet (és a közgazdaságtan), előnyök – hátrányok.

Olaj hullámvasút

2018. november 16. 13:23 - Bebesy Dániel

Október elejéig az olaj volt az idei évben az egyik legjobban teljesítő eszköz dollárban számolva. A hónap elején a WTI típusú termék hordónkénti ára több mint 25 százalékos emelkedést mutatott a tavaly év végi szintekhez képest, aztán indult a lejtmenet, mely az elmúlt napokban begyorsult. A WTI típusú olaj esetében a hordónkénti ár most 56 dollár körül van, ami a 2017 végi szinteknek felel meg. Ez a szint közel duplája a 2016-ben elért mélypontoknak, és nagyjából fele a 2014-ben kezdődő összeomlás előtt tapasztaltaknak.  Az olaj ára a mostani esés során 12 napon keresztül folyamatosan csökkent, ami historikus adatok alapján példa nélkülinek mondható.

Az esés okaira – mint utólag mindig – számos magyarázat található. Donald Trump amerikai elnök tweetjeiben alacsonyabb olajárat követelt a napokban. Az előzetes várakozásokkal szemben az Iránnal szembeni szankciók végül mégsem lesznek olyan szigorúak. Az oroszok nem tűnnek túl lelkesnek az újabb kibocsátás korlátozás ötletével kapcsolatban. Lehetne még folytatni, talán a legizgalmasabb találgatás arról szólt, hogy az amerikaiak kihasználva  Dzsamal Hasogdzsi szaudi újságiró meggyilkolása miatt kialakult feszült diplomáciai helyzetet, nyomás alá helyezték a szaudiakat, a termelés fokozását kérve. A feltételezésekről mindenki döntse el maga, hogy mennyire hisz bennük, az októberi OPEC riport szerint Szaud Arábia a hónap során tényleg rekord mennyiségben termelt ki olajat.

Nem vagyok olajpiaci szakértő, így nem tudom, hogy mi lehet a domináns tényező az esés hátterében, azonban érdemes megnézni a kereslet-kínálat alakulását, hisz az mindig sokat elárul egy termék ármozgásával kapcsolatban. Amikor 2014-ben az olaj ára 100 dollár feletti hordónkénti szintről nagyjából egy év leforgása alatt lenegyedelődött, akkor mindenki az amerikai palaolaj kitermelés ugrásszerű növekedéséről beszélt.

20181116_kep1.png

Az új termelés hirtelen megdobta a kínálatot, és ez, amint a fenti ábra jobb oldalán is látszik, a készletek megugrásához vezetett, ugyanis az olaj iránti kereslet a mérsékeltebb globális gazdasági növekedés miatt nem tartotta a lépést a hirtelen bővülő kínálattal. A készletek 2016 végére durván meghaladták a hosszabbtávú átlagos szintet. Az alábbi ábrán a 2010-es bázishoz képest látható a világ egy napi olaj kínálatának és keresletének alakulása. Látszik, hogy a 2014-es palaolaj forradalomnak köszönhetően 2016 elejére a 2010-es szintekhez képest egy 2-2,5 millió hordós kínálati többlet alakult ki, ami aztán lefelé kezdte hajtani az árakat. Az ábrán az is látszik, hogy az USA-ban folyó kitermelés felfutása jelentős szerepet játszott a globális kínálat megugrásában.

20181116_kep2.png

A kínálati többletre reagálva az OPEC országok, és hozzájuk csatlakozva még tíz nem-OPEC ország, 2016 végén a kínálat csökkentéséről döntött. Az alacsonyabb árak miatt az amerikai olajkitermelés is mérséklődött, a palaolaj iránti lelkesedés alábbhagyott. Az ábrán látható, hogy 2017 végére nagyjából megszűnt a túlkínálat a piacon, és így érkeztünk el 2018-hoz, amikor az év első tíz hónapjában 25 százalékot emelkedett az olaj ára, október elejére elérve a 76,5 dolláros szintet.

A legfrissebb OPEC jelentés szerint azonban a kínálat a nem-OPEC országok termelésének, elsősorban ismét az amerikai kitermelésnek köszönhetően, 2019-ben a korábban vártnál erőteljesebb ütemben bővül majd, míg a kereslet növekedése a várható globális lassulás miatt inkább gyengébben alakul. A változások a korábbi előrejelzéshez képest minimálisak (a jövőre várt 100 millió hordós napi kereslet esetében például megközelítőleg 70 ezer hordós mérséklődés a korábbi becsléshez képest), de megerősítik a trendfordulót, ismét a kínálat nő erőteljesebben.

Kérdéses persze, hogy a mostani heves reakció mennyire indokolt? A piac általában hevesen reagál a trendfordulókra, és most úgy tűnik, megint mindenki a túlkínálattól fél. Decemberben tartja következő ülését az OPEC, ahol ismételten a kibocsátás csökkentéséről dönthetnek. A kínálat alakulásával kapcsolatban az is fokozza a bizonytalanságot, hogy a 2014-2016-os időszakban a rendkívül alacsony olajárak idején a kitermelői beruházások radikálisan visszaestek, és ennek a hatása a kínálati oldalon majd csak a következő években jelentkezik. Lehet, hogy ez jelenti majd a következő trendfordulót, és akkor majd visszapattannak az árak.