Törökország fejre áll?

2018. augusztus 13. 09:55 - Bebesy Dániel

Törökországban nem ismeretlen jelenség a rohamosan gyengülő deviza, vagy a vágtázó infláció. Utoljára erre a 2000-es évek elején láthattunk példát, az akkori gazdasági válság szülte elégedetlenség segítette hatalomhoz az azóta is az országot írányító Recep Tayyip Erdogant. A pénzügyi válságon az ezredfordulón Erdogan az IMF segítségével lett úrrá, majd orthodox gazdaságpolitikai kiigazítást követően az országra egy évtizedes viszonylagos nyugodt időszak köszöntött, amit magas gazdasági növekedés és mérsékelt egyszámjegyű infláció jellemzett.  A török növekedési modell a hazai megtakarítások hiányában mindig is nagyban támaszkodott a külső forrásokra, hagyományosan magas volt a folyófizetési mérleg hiány. A gyorsan bővülő beruházások és a fogyasztás finanszírozására sosem volt elég megtakarítás az országon belül, amit demográfiai okok is indokoltak, hisz a gyors népszaporulat miatt rengeteg fiatal volt, akik inkább költeni szerettek volna.

20180813_kep1.png

A külső források bevonásával kezdetben nem is volt semmi baj, az ország gyorsan fejlődött, követte az IMF programot, az ország politikai vezetése fő gazdasági, politikai és katonai szövetségeseit a nyugati világban kereste. A 2000-es évek első felében Törökországban még folyamatosan napirenden volt az Európai Unióhoz való csatlakozás, az ország a NATO tagjaként a szövetségesei számára pedig biztos pontot jelentett a gyakran kiszámíthatatlan közel-keleti régióban.

Változó irány, erősödő hatalmi koncentráció

Recep Tayyip Erdogan a kétezres évek folyamán háromszor alakított kormányt Törökországban, és a hosszú évek irányítása alatt az értékrend is változni kezdett. Az első kormányt még egyértelműen a nyugati orientáció jellemezte, amit az EU csatlakozási erőfeszítések is tükröztek. A 2000-es évek vége felé azonban lassú változás indult, Erdogan fokozatosan távolodni kezdett a szekuláris Atatürk féle hagyományoktól az iszlamizmus irányába, miközben a hatalmi struktúrát is az egyre erőteljesebb koncentráció jellemezte. Az ataturki hagyományokkal való szakítást jól jellemezte az a tény, hogy Erdogan a megalomán, ezer szobás palotáját Ataturk egykori kertészetéről híres parkjában építette fel, ahol korábban mindennemű építkezés meg volt tiltva.  A hatalmi koncentrációt az ellenzékkel, az újságírókkal, civilekkel, és hagyományosan a szekuláris berendezkedést támogató katonai vezetéssel való leszámolás kísérte, melynek fontos mérföldköve volt a 2000-es évek végén lefolytatott  Ergenekon per, ahol a klasszikus koncepciós perekre jellemzően hamis vádak alapján eltakarították a rendszerkritikus elemeket. A folyamat aztán begyorsult, 2013-ban a rendőrség meglehetősen keményen  szétverte a Gezi parki ellenzéki tüntetéseket. 2014-ben a három miniszterelnöki ciklusa után  Elnökké választott Erdogan válasza a korrupciós ügyei kirobbanására már  a Facebook, Youtube és a Wikipedia blokkolása volt. 2016-ban máig nem tisztázott körülmények között puccskísérletet hajtottak végre Erdogan ellen, aki az úgynevezett güllenistákat vádolta meg a szervezkedéssel. A puccs gyors leverését követően szükségállapotot vezettek be, beindult a listázás, güllenizmus vádjával tízezrek kerültek börtönbe. A hatalmi koncentráció újabb állomása volt a 2017-es népszavazás, ahol a törökök Erdogan javaslatára a parlamenti rendszer, elnöki rendszerré való átalakítása mellett döntöttek. 2018 június 24-én Erdogant előrehozott választásokon meggyőző többséggel immár tejhatalmú elnökké választották.

Fenntarthatatlan modell

A politikai háttérről azért írtam részletesebben, mert a változás a gazdaságpolitikában is éreztette hatását. A gazdasági vezetésből fokozatosan háttérbe szorultak az olyan, korábban Miniszterelnök helyettesi, vagy pénzügyminiszteri posztot is betöltő szakmailag elismert közgazdászok, mint Ali Babacan vagy Mehmet Simsek. Egyre erősödött a kontroll a „független" monetáris politika felett, a jegybanki döntéshozóknak mindig ott lebegett a szeme előtt, hogy Erdogan Elnök közgazdaságtanilag nehezen magyarázható alapvetése szerint a magas inflációért a magas kamatok felelnek. Mint korábban írtam, Törökországot sosem jellemezte alacsony infláció, azonban a 2000-es években a jegybank az infláció gyorsulásakor rendszerint kamatemeléssel próbálta védeni a devizát, hűteni a gazdaságot, és így fékezni a pénzromlási ütemet. Az utóbbi években egyre többet késett a jegybank a határozott válaszokkal,  2010-től  a reálkamatláb nagyjából nulla közelében ingadozik,  korábban a monetáris politika jóval magasabb (4-6 százalékos) reálkamatot célzott. Gyors gazdasági növekedés mellett a nullás reálkamatlábbal nem lehetett féken tartani az inflációt, látszik is, hogy 2010-től folyamatosan emelkedik a maginfláció mértéke.

20180813_kep2.png

A jegybank 5 százalékos inflációs célja az elmúlt évek során teljesen hitelét vesztette, így pedig természetes volt a török líra nagyarányú leértékelődése. Míg 2011-ban egy dollárért 1.4 török lírát kellett, múlt pénteken az USDTRY árfolyam megközelítette a 7-es szintet, azaz 7 év alatt az árfolyam majdnem 500 százalékosan leértékelődött. A 2008-2009-es válság utáni időszakban egyre nehezebb volt a politikai népszerűséghez szükséges gyors gazdasági növekedést biztosítani. A megoldás a hitelezés felpörgetése volt, ezért is kellett az alacsonyabb kamatokkal operáló engedékeny monetáris politika. Az  ábrákon jól látszik, hogy milyen robbanásszerű ütemben adósodott el a magánszektor 2011 utáni években. A hazai megtakarítások hiányában a finanszírozás külföldről érkezett, legtöbbször dollár formájában, a vállalatok esetében a dollárhitelek aránya 2018-ra elérte a GDP 38 százalékát.

20180813_kep3.png

A 2016-os puccs után a kormány a gazdasági  növekedés stimulálására a kereskedelmi bankok hitelezését az állami hitelgarancia alap támogatásával próbálta meg erősebb fokozatba kapcsolni.  A bankoknak kellett a forrás, mert a hitelbővülés üteme, jóval meghaladta a betétek növekedését. 5-7 százalékos gazdasági növekedésnél, gyorsuló inflációs környezetben, egyre nagyobb folyófizetési mérleg hiány mellett azonban egyre veszélyesebb volt a túlhevült gazdaságot hitelekkel még tovább pörgetni. Miközben Törökországban egyre égetőbb probléma lett a magas infláció és a növekvő folyófizetésimérleg hiány, feltörekvő országoknál pont ellentétes folyamatokat láthattunk.   

A gazdaságpolitika iránytói, Erdogan Elnök, azonban semmiféle korrekciós szándékot nem mutattak, a puccs leverését követően pedig érthető módon nem sok  kritika mert megfogalmazódni. Munkám során előfordul, hogy török piaci szereplőkkel beszélek, az elmúlt időszakban, azonban a hivatalos csatornákon már senki nem mert kommunikálni, csak WhatsApp-on vagy Viber-en lehetett a valós helyzetről tájékozódni. A gazdaságpolitikai irányítás koncentrációja az előrehozott elnökválasztást követő győzelem után kulminált, amikor Erdogan Elnök saját vejét, Beyrat Albyrak-ot nevezte ki tejhatalmú gazdasági vezetőnek. Az ilyen logikával működő rendszer esetén nem meglepetés, hogy a külföldi finanszírozást biztosító befektetők elkezdtek elbizonytalanodni. A bizalmat nem erősíti, hogy Erdogan háborús retorikát használva rendszeresen az országa elleni spekulánsok vezette külső támadásokról beszél. Olaj volt a tűzre múlt pénteki beszéde, ahol az összegyűlt tömegnek a külföldi befektetőkre utalva arról szónokolt, hogy a törökök nem George-nak és Hans-nak tartoznak felelősséggel hanem Ahmet-nek, azt sejtetve, hogy a külföldi hiteleket nem is biztos, hogy mindenáron vissza kell fizetni.  

Van –e még visszaút?

Erdogan irányítása alatt Törökország már több esetben került nehezebb helyzetbe, azonban az Elnök eddig pragmatizmusáról volt híres. Populista, a külfölddel ellenséges retorikája mellett a gazdaságpolitikában előbb-utóbb mindig végrehajtották a szükséges korrekciót. A mostani helyzetből viszont egyre nehezebb lesz kihátrálni, és itt nem az amerikai lelkész fogva tartásáról, vagy a gyors kamatemelésekről beszélek. Az irányításban 180 fokos fordulatra lenne szükség, amit Erdogan nehezen tud levezényelni, hisz az egész rendszer az ő kreálmánya. A külpolitikában Oroszország és Irán helyett nem lehet pár nap alatt visszatalálni a régi nyugati szövetségesekhez. A családi rokonok kinevezését helyett, nehéz újra hiteles irányítókat találni. A gazdasági növekedés hitelezéssel való pörgetésének leállítása pedig rövid távon biztosan érezhető lassulást hoz a gazdaságban, ami sosem tesz jót a politikai népszerűségnek. Pár hete a blogon az Argentin helyzetről írtam.   A dél amerikai ország makrogazdasági mutatói általában sokkal gyengébbek Törökországnál, azonban az ország vezetésének hozzáállása, erőfeszítései miatt jelenleg sokkal inkább úgy tűnik, hogy ott nagyobb esély van úrrá lenni a válságon. Törökországban jelenleg a válságkezelés kimerül abban, hogy Erdogan folyamatosan arra szólítja fel a lakosságot, hogy a haza védelmében török lírára váltsák át a deviza megtakarításaikat, illetve bízzanak Allahban, mert az sokkal hatásosabb fegyver, mint a spekulánsok dollárja. 

Mit mutat az emelkedő infláció?

2018. augusztus 09. 15:33 - Bebesy Dániel

A magyar infláció az elmúlt két hónapban hosszú évek után ismét a három százalékos jegybanki cél fölé emelkedett. Legutoljára 2013 elején volt három százalék felett az éves pénzromlási ütem, azután meredek zuhanás következett, melynek folyományaként 2014-re már negatív számokat láthattunk, ami azt jelentette, hogy az árak éves szinten csökkentek. A látványos hazai dezinflációt négy fő tényezőre lehetett visszavezetni. A magyar gazdaságban a fogyasztás 2014 elejéig sok éven keresztül rendkívül mérsékelt volt, a hitelezés még nem indult be, gyenge volt a kereslet. A forint árfolyama már nem volt nyomás alatt, a nagyobb gyengülés után az EUR/HUF beállt a 300-315-ös sávba. Dübörgött a rezsicsökkentés, az adminisztratív árak jelentős mérséklődést mutattak, és 2012 és 2013 után nem került sor komolyabb adóemelésre. A hazai tényezőkön túl pedig negyedikként talán a legfontosabb faktor a globális deflációs környezet volt, a világon mindenhol rekord alacsony inflációs rátákat mértek.

20180809_1.png

Annak ellenére, hogy a hazai infláció csak az utóbbi két hónapban haladta meg a kritikus három százalékos jegybanki célt, a fordulat már régóta bekövetkezett. A 2015 eleji mélypont óta lassú, hullámzó emelkedést láthatunk a hazai inflációban. 2016 elejére ugyan a zuhanó olajárnak köszönhetően ismét árszínvonal csökkenést mutatott az éves index, azonban a volatilisabb komponenseket (benzín árak, feldolgozatlan élelmiszerek) kiszűrő maginfláció monoton emelkedett. 2017 második felében az erősebb gazdasági növekedés és a meglóduló bérek ellenére meglepetésre kisebb korrekció következett, az index két százalék közelébe süllyedt vissza, azonban a tavaszi hónapoktól ismét erőteljesebb gyorsulás látható.

Érdemes megvizsgálni, hogy mit mutatnak a részletek. A következő ábrán jól látszik, hogy az infláció részkomponensi jelentősen eltérő pályát mutatnak.

20180809_2.png

Az inflációt elsősorban a szabályozott árak és a tartósfogyasztási cikkek áralakulása fogja vissza. Ezekben a kategóriákban az elmúlt 4-5 évben semmilyen áremelkedés nem történt. A szabályozott árak esetében ez a hazai szabályozótól, a kormány döntéseitől függ. Hosszabb távon persze nem lehet adminisztratívan lent tartani az árakat, hisz ha a többi ár közben emelkedik, akkor a szolgáltatók veszteségesek lesznek, nem tudnak beruházni, a szolgáltatásaik színvonala romlani fog. A tartós fogyasztási cikkek nagy része import, így az áralakulás a külföldi árszínvonaltól és a forintárfolyamtól függ. Mivel a világban nagyjából mindenhol alacsony infláció volt az elmúlt években, az Euró-zónában, Magyarország legfontosabb kereskedelmi partnerénél meg különösen nyomottak maradtak az árak, a tartósfogyasztási cikkek sem mutattak semmi drágulást.

Az infláció gyorsulásáért Magyarországon az elmúlt pár évben elsősorban a piaci szolgáltatások, az üzemanyagár emelkedés és az élelmiszerárak gyorsabb növekedése a felelős. A hosszabb távú trendek szempontjából a legfontosabb ezek közül a piaci szolgáltatások árszínvonalának emelkedése, hisz ez a komponens tükrözi legjobban a hazai viszonyokat. Szolgáltatást (hajvágást, vendéglátást, stb) nehéz importálni, így a szolgáltatások árai a hazai költségek és kereslet függvényeként alakulnak. Ha feszes a munkaerőpiac, alig találni vendéglátóst, ráadásul a nagyobb kereslet miatt tele vannak a vendéglők, akkor érthető módon emelkedni kezdenek az árak. Az ábrán jól látszik, hogy a piaci szolgáltatásokon belül az utóbbi negyedévekben mennyire megugrottak a lakásjavításhoz-karbantartáshoz, takarításhoz kapcsolódó szolgáltatások árai.  

20180809_3.png

Merre megy tovább a hazai infláció most, hogy meghaladta a jegybanki célt? A jövőt mindig nehéz megjósolni, a világban inkább lassan emelkedő inflációt látunk, és a hazai tényezők is inkább a további emelkedés irányába mutatnak. A jegybank a júniusi Inflációs Jelentésében arról írt, hogy az olajár emelkedés hatásainak enyhülésével a hazai infláció az év vége felé ismét három százalék alá bukik, és 2019 végére kúszik majd csak vissza. A jegybank várakozása azon alapszik, hogy az inflációs várakozások horgonyzottak, vagyis az elmúlt évek tapasztalata alapján az emberek, vállalkozások nem számítanak gyorsabb árnövekedésre. A magasabb béremelkedési ütem az MNB szerint az adócsökkentések miatt továbbra sem fog jelentősen átgyűrűzni a fogyasztói árakba.   Meglátjuk…, véleményem szerint a kockázatok inkább felfelé mutatnak, hisz a gazdasági növekedés erős, a fogyasztás gyorsan bővül, a bérek tovább emelkednek, éledezik a hitelezés is, és mindemellett a kamatok továbbra is alacsonyak, tehát fékezésről szó sincsen.

Day trading: van esélyem?

2018. augusztus 08. 16:40 - Pintér András

Sokak szerint olyan egyszerű így pénzt keresni, hogy a kanapédról is menni fog az esti meccsnézés közben. Ha viszont a statisztikákat nézem, akkor az emberek 70-80%-a bukóval száll ki. Már ebből a két mondatból is kitalálható, a sok esetben tőkeáttételes- és napon belüli kereskedést biztosító különféle (deviza, bináris opció, CFD, stb.) eszközökről beszélek.

Az én szememben mindig is éles határvonal volt a befektetés és a spekuláció között, így szeretném leszögezni, hogy nem vagyok elfogulatlan (Fred Schwed Jr. könyvében egyszerre halálosan komolyan és karcolóan szarkasztikusan azt írja: „A spekuláció az a – többnyire sikertelen – erőfeszítés, mellyel kevés pénzből igyekszünk sokat csinálni. A befektetés pedig az, amit ha jól csinálunk, akkor megakadályozzuk, hogy a sokból kevés legyen."). A szabályozók figyelmét is egyre inkább felkeltő (erről jó KPMG-s összefoglaló itt) nyilvánvaló visszaélések mellett ugyanakkor az ilyen jellegű spekulatív kereskedésnél mindig volt egy dolog, ami különösen zavart. Mégpedig az, hogy évekig nem láttam igazán alapos statisztikákat arról, hogy milyen arányban nyernek és veszítenek vele az emberek.

Sokáig egy hiánypótló 2011-es felügyeleti tájékoztató jelentette számomra az egyetlen kapaszkodót: a PSZÁF által vizsgált időszakban a lakossági ügyfelek 77%-a realizált veszteséget a tőkeáttételes FX- és CFD ügyleteken. Ez a szám összhangban volt azzal, amit addig csak sejtettem: hiába mondta azt személyes megkérdezésemre sok barátom, hogy „most épp' kicsi pluszban vagyok", a teljes kereskedői kör döntő része veszteségeket realizált. 

Aztán jött az Európai Értékpapír-piaci Hatóság (ESMA) tavaszi szabályozása, ahol az előkészítő anyagokban hasonló számok szerepeltek: jellemzően a lakossági ügyfelek 74-89%-a veszít a CFD-kereskedésen (országonként eléggé eltérő mértékű, átlagosan 1.600 és 29.000 euro közötti összeget). Végül múlt héten belefutottam ebbe a tanulmányba, amit a viselkedési pénzügyek területén sokszor idézett két szerző - Brad Barber és Terrance Odean - jegyez. (Tőlük tudjuk azt, hogy akik többet kereskednek, átlagosan alacsonyabb hozamot érnek el, mint akik keveset; és azt is, hogy a rájuk kevésbé jellemző túlzott magabiztosság miatt a nők jobb befektetők lehetnek, mint a férfiak. Ez utóbbiról részletesen írtam korábban a blogon.) 

A tajvani részvénypiac day tradereinek 1992 és 2006 közötti teljesítményét, és több milliárd tranzakciót elemezve a Barber és társaik egyrészt ugyanarra jutottak, amit eddig is láttunk (felső ábra): a day traderek nagyon alacsony, egyszámjegyű hányada tudott hosszabb távon is nyereséges maradni. A többiek vagy rövid idő után kihullottak és alkalmi kereskedőkké váltak, vagy pedig (és ez a legnagyobb hányad) aktívan tradeltek ugyan, de veszteséggel. 

20180808.png

Ennél is érdekesebb ugyanakkor a második következtetés (alsó ábra): úgy tűnik, hogy a veszteséges kereskedők nem tanulták meg a leckét. Folyamatos veszteségeik ellenére aktív kereskedők maradtak (változatlanul ők adták a day trade jellegű tőzsdei forgalom mintegy 80%-át). Mindeközben természetesen újabb és újabb veszteségeket termelve.

A szerzők a szakirodalom áttekintése és saját elemzéseik alapján ezen utóbbi jelenségre több lehetséges magyarázatot is feldobnak. Szerepet játszhat a már említett (1) túlzott magabiztosság („tudom, hogy a legtöbben buknak rajta, na de majd én!"); (2) az, hogy a kereskedés izgalma sokaknak önmagában nem-pénzügyi jellegű élvezetet ad, illetve az is, hogy (3) sok embert a korábbi veszteségek ellenére folyamatosan elcsábítanak a lottószelvény-jellegű befektetések (alacsony valószínűségű, de hatalmas nyeremény). Hogy ezek közül mely tényező(k) a legfontosabb(ak), azt már ők sem válaszolják meg, és én is csak tippelgetni tudnék.

Azt pedig nem szeretnék. Hiszen pont arról lenne szó, hogy ne tippelgessünk, hanem a számokról és a reális esélyekről beszéljünk. Lehet sorolni persze a különféle ellenérveket („ezek is csak minták"; „akkor hogyan lett nagyon sikeres és gazdag XY"; „lottózni is hagyják az embereket"), de hangsúlyozva, hogy semmi sem áll távolabb tőlem, minthogy bárkit bármire is le- vagy rábeszélnék, egy dolgot nem tudok kiverni a fejemből.

Ez pedig az én generációm számára jól ismert 1994-es Dumb és Dumber egyik utolsó jelenete, ahol a Jim Carrey alakította Dumb és Mary Swanson (akibe reménytelenül szerelmes) között az alábbi párbeszéd játszódik le (a videón 1:48-tól):

Dumb: Ne kímélj, az igazságot akarom… mondd, van esélyem?

Mary: Nem sok.

Dumb: A nem sok alatt azt érted, hogy egy az ezerhez?

Mary: Inkább azt mondanám: egy a millióhoz.

Dumb (arcán mennyei örömmel): Ezek szerint van esélyem! Igeeeeen!

Ha azt nézzük, hogy a fenti tanulmányok alapján nagyságrendileg a kereskedők 80%-a bukik, akkor persze még így is jobban az esélyeink, mint Dumbnak. Minden csak nézőpont kérdése. Lehet úgy is értelmezni a dolgokat, hogy van esélyünk. 

De ne felejtsük: csak annyi, amennyi. 

 

Hogy csak a számla hízzon

2018. augusztus 01. 13:43 - Pintér András

Egy általam nemrégiben olvasott könyv szerint átlagosan napi 200 táplálkozással kapcsolatos döntést hozunk (ennek elsöprő többségét tudatalatti módon). A kísértés állandó, így a folyamatos döntési kényszer tükrében nem csoda, ha sokszor elbukunk (a fogyókúrázók több mint 95%-a később visszaszedi leadott kilóit). A tuti fogyás titkos receptjét legalább annyi könyv és szakértő próbálja megfejteni, mint ahányan a tévedhetetlen befektetési stratégiákét (nagyjából hasonló sikerrel…). A fogyás és a befektetések közötti hasonlóság pedig több esetben valóban annyira szembeötlő, hogy minden megtakarítónak érdemes pár kérdést végiggondolnia. 

Az ingatlanokra azt szokták mondani, hogy vonzóságuk három dologtól függ: az elhelyezkedésüktől, az elhelyezkedésüktől és az elhelyezkedésüktől. Az, hogy megeszünk-e egy ételt vagy sem, nagyrészt ugyanezen a három dolgon múlik. Közepes édességfüggőként én is tudom, hogy ami szem előtt van, azt megkívánjuk, és jó eséllyel megesszük – ellenállni sokkal könnyebb olyan ételeknek, melyeket a szekrény mélyére dugtunk, vagy amelyeket eleve a boltok polcain hagytunk. „Out of sight, out of mind" – írja Brian Wansink, amit ha magyarra és az étkezés területére akarunk fordítani, talán azt mondhatnánk: ne láss szemem, nem fáj hasam. 

A „szem előtt levés" a befektetések területén is nagy kockázat. Mivel úgy vagyunk összedrótozva, hogy a veszteséggel járó helyzetekből igyekszünk minél gyorsabban menekülni, a kockázatosabb eszközök által hosszabb távon nyújtott magasabb hozamot (= kockázati prémium) csak azok tudják élvezni, akik az ilyen mínuszos periódusokat jól kezelik. Vagy azok, akik nem is tudnak róluk. A részvénypiacon viszont sajnos az a nagy helyzet, hogy minél gyakrabban nézegetjük, annál nagyobb az esélye, hogy veszteséget látunk. A rövidtáv valóban fej vagy írás, 50%-nál nagyobb nyerési esély a részvénypiacon csak többéves befektetési időtávon van (fontos: a 70-80% nem azt jelenti, hogy „mindig", vagy hogy „biztosan"!).

20180801.png

Aki fogyókúrázott már, tudja, ha a kezdést követően percenként vagy naponta méregetjük testsúlyunkat, sokszor csalódni fogunk, mert a fogyás nem megy gyorsan. Ahogy pedig fogyókúrás programot sem célszerű két nap eredménytelensége után abbahagyni, a befektetéseknél is kritikus, hogy mindezt észben tartsuk. Egy jól összeállított portfólió teljesítményéért nemcsak hogy felesleges napi szinten aggódni, hanem sokszor kimondottan káros is, mert az túlzott kereskedéshez és csapkodó eszközösszetételhez vezethet. Ne láss szemem, nem kereskedik kezem!

Számos további párhuzam említhető még természetesen: ahogy a drasztikus fogyókúránál jobb a lassabb, de tartósabb, úgy jobb a nagy egyszeri befektetéseknél a lépésről lépésre történő. Ahogy hiába egy egész nap tartott diéta, ha lefekvés előtt lecsúszik egy tábla csoki, a megtakarításoknál is fontosabb az egyes elemeknél a portfólió összessége. A teljes kalóriabevitelhez hasonlóan a teljes „kockázatbevitel" számít, és nem egyes fogások vagy megtakarítási eszközök önmagukban. 

És persze fontos, hogy legyen egy előzetes tervünk, amihez tartani tudjuk magunkat. Bár nincs szakmai egyetértés a kérdésben, egyesek úgy gondolják, hogy abban, hogy az amerikai börtönökben az elítéltek sokszor inkább elhíznak, mintsem lefogynának, nem a hihetetlenül finom kaja vagy a mozgáshiány játszik meghatározó szerepet, hanem a mindenki által viselendő bő narancssárga kezeslábas. Ha mi hízásnak indulunk, gyorsan észrevesszük – eggyel kijjebb kell kapcsolnunk az övünket, nehezebben jön ránk a feszes póló. A bő kezeslábas esetében nincs ugyanakkor ilyen gyors visszajelzés: hónapokig hízhatunk anélkül, hogy bármilyen következményét tapasztalnánk. Akár így van, akár nem, ha nincs pénzügyi tervünk, amihez tartanánk magunkat, akkor mi is könnyen lecsúszhatunk a tervezett útról.

Ahogy a fent idézett könyv egyik legfontosabb mondata is írja: könnyebb megváltoztatni a környezetünket, mint az évezredek alatt belénk rögzült ösztönös reakciókat. Könnyebb eldugni a szekrény mélyére a csokit, mint kibírni, hogy ne együk meg, ha már egyszer a szemünk elé került. Könnyebb egy előzetes megtakarítási tervhez tartani magunkat, mint a napi szintű piaci őrületre hideg fejjel és jól reagálni.

Az sem könnyű persze. Csak könnyebb.  

-----------------------

A bejegyzés a portfolio.hu-n futó sorozat legutóbbi része

Piaci hőtérkép

2018. július 26. 10:33 - Pintér András

Igazodva a mostani napok kánikulájához, csináltam egy hőtérképet. Az időjárás helyett persze a piacokról.

A kockázatos eszközök (ezen belül is a részvénypiac) főbb jellemvonásainak bemutatására egy blogbejegyzés biztosan nem lenne elég, viszont mivel egy ábra ezer szóval is felér (állítólag), hátha így menni fog. A piacok rövidtávon kimondottan hektikusan viselkednek, nem ritkák a jelentős zuhanások, elegendően hosszú távon ugyanakkor a kitartó befektetőket az elmúlt évtizedekben szép teljesítménnyel jutalmazták meg a tőzsdék – sorolnám a piacok főbb karakterisztikáit, de igazából csak a felszínt kapargatnám.

Ehelyett itt ez az ábra:

20180726.png

Az ábra a fejlett országok részvénypiacainak elmúlt öt évtizedét mutatja be, az osztalékokat is figyelembe vevő MSCI World Index segítségével. A különféle befektetési időtávokon elérhető évesített hozamokról egy 2014-es elemzésében a Barclays készítette el a fenti grafikont, az ő módszertanukat használtam én is az 1970 és 2018 közötti időszakra. A hőtérkép logikája egyszerű: a pozitív hozamokat a zöld, a negatív teljesítményeket pedig a piros szín különféle árnyalati jelzik.

A főbb tanulságok szerintem az alábbiak:

  1. Ha valaki 1970 elején fektetett a fejlett részvénypiacokba, akkor dollárban számolva 2018 első félévének végéig 8,8%-os évesített hozamot tudott elérni (az ábra jobb felső sarkának legszélső pontja). Ez a szám összhangban van azzal, ami az emberek fejében a hosszú távú részvénypiaci hozampotenciálról általában él, illetve azzal is, amit az amerikai tőzsde elmúlt 150 évében láttunk.

  2. Az élénk színek jelzik, hogy a részvények rövidtávon brutális mozgásokra képesek – a vörös foltok jelzik az elmúlt évtizedek nagypiaci zuhanásait ('70-es évek válságai, 2000-es évek elején kipukkanó technológiai lufi, 2008-as pénzügyi összeomlás), a mélyzöldek pedig a nagy bikapiacokat. A különféle elemzésekben használt átlagokkal tehát nagyon óvatosan kell bánni, mert inkább csak eltakarják a piac valódi arcát, mintsem jól bemutatnák azt. Az 1970 és 2017 közötti 48 évben a legrosszabb év -40,7%-os esést (2008), a legjobb 41,9%-os emelkedést (1986) hozott. Azt pedig, hogy nem az átlag a lényeg, hanem az eloszlás, jelzi az is, hogy a szóban forgó 48 évből pedig mindössze 11-ben (!!!) volt az adott év hozama az átlagos 8,8%-os hozam ± 5%-os sávban (azaz 3,8% és 13,8% között). Hiába számol az excel átlagot, ha a piacok valójában csak nagyon ritkán viselkednek átlagosan. Átlagos részvénypiaci hozamról beszélni olyan, mintha lenne két 150 és két 200 centis ember egy szobában, és azt mondanánk, hogy az emberek átlagosan 175 centisek. Elméletileg igazunk lenne, de gyakorlatilag semmire sem mennénk ezzel az információval. 

  3. A rövid távú esések körüli időszakokat a Barclays anyaga a „pánikzónának" nevezi, hiszen ez az a periódus, amikor a szakadó árfolyamokat és az aggasztó gazdasági híreket látva sok befektető elbizonytalanodik és kiszáll. Ha ugyanakkor a vörös foltoktól jobbra haladunk, látszik, hogy a piaci sebek minden esetben begyógyultak. Az ábra egyik legpozitívabb olvasata pont az, hogy 12 évnél hosszabb befektetési időtávon a megtakarítók minden esetben pozitív hozamot érhettek el (szaggatott vonallal határolt háromszög alakú terület). Természetesen érdemes lenne számolni befektetési költségekkel, adókkal, az inflációval vagy éppen a kockázatmentes eszközökön elérhető alternatíva hozammal, de a fenti statisztika még így is elég impresszív. 

  4. Ha a legoptimistább nézőpont helyett pesszimistává válunk, akkor a feketével bekarikázott területekre, az ábra fehér foltjaira figyelhetünk fel. Sok esetben hiába a kellően hosszú befektetési időtáv, a részvénypiac nominális hozama ezekben az esetekben nem túl meggyőző (a 0-5% közötti nominális hozamsávból a fent említett tényezők – adók, költségek, infláció – figyelembe vétele után nem nagyon maradt volna pozitív reálhozam). Hiába mondanak sokan 5 évet minimális befektetési időtávként a részvényekre, vannak olyan periódusok (jellemzően ha befektetési periódusunk eleje pont megelőz egy piaci összeomlást vagy pedig annak végpontja esik egybe egy válsággal), amikor 15-20 év sem elég. Ha valaki a '80-as évek elejétől fektetett be 20 évre, 15% feletti évesített hozamot érhetett el. Ha valaki ugyanezt tette, csak a '90-es évek végén kezdve, akkor 0-5% közöttit. Mindketten ugyanazt csinálták, a végeredmény mégis jelentősen eltérő lett. Hogy mi a tanulság? Elsősorban az, hogy nagyon nem mindegy, hogy milyen évben születünk, hiszen a hosszú távú részvénypiaci hozamok olyanok, mint Orwell regényének állathősei: csak az elméletben egyenlők, a gyakorlatban vannak köztük egyenlőbbek. 

  5. Ahogy az AQR közelmúltbeli elemzése is figyelmeztet, lehet nézegetni pár évtized adatait, de mindez statisztikai szempontból annyira kis elemszámú mintának számít, hogy mindenféle általánosítással és következtetéssel nagyon óvatosan kell bánni. Azért, mert valami úgy volt az elmúlt ötven évben, nem biztos, hogy az elkövetkező ötvenben is úgy lesz. Ha a magasabb hozam elérése olyan egyszerű lenne, hogy csak magasabb kockázatot kell vállalni, akkor nem is beszélnénk igazi kockázatvállalásról. A kockázat lényege, a hosszútávon esetenként elérhető jobb teljesítmény ára, hogy a magasabb kockázatú eszközök időről-időre gyenge hozamot nyújtanak.

Optimista olvasat vs. pesszimista nézőpont; hosszú távú esélyek vs. rövid távú kockázatok; átlagok vs. átlagtól való eltérések, egyenlők vs. egyenlőbbek. Minden egy ábrán – elég beszédes, ugye? 

Tudom, hogy hazudsz

2018. július 17. 14:19 - Pintér András

Dízelbotrány, Enron-ügy, Bernie Madoff – épp elég emlékeztetőt kaptunk az elmúlt években arról, hogy a gazdasági életben mennyire gyakoriak a hazugságok. Minden csalás mögött külön történet áll, de egy dolog közös: aki csal, az valamilyen (leggyakrabban pénzügyi) előnyhöz akar jutni. A világ ugyanakkor nem csak pár ember nagy svindlijéről szól. A legtöbb ember hazudik (átlagosan napi kettőt). Sokszor pedig nem csak a külvilágot vezetjük meg, hanem saját magunkat is – az önbecsapásnak pedig komoly befektetési következményei is vannak.

Úgy tisztességes, ha magammal kezdem. A pingpong bajnokságban, ahol játszom, az egyéni teljesítmény mércéje a győzelmek százalékos aránya (nyert meccsek / összes lejátszott meccs). A statisztikámat kozmetikázni pedig így tudom: ha az ellenfélből az elméleti négy helyett valamilyen okból csak három ember jön el, akkor egy meccset (a meg nem jelent ellen) papíron automatikusan megnyerek. Persze mindenféle teljesítmény és játék nélkül. Ha az aznapi maradék – ténylegesen lejátszott – három meccsből kettőben győzöm, akkor két lehetőségem van az egyéni százalékom kiszámolására: a le nem játszott meccset is győzelemként figyelembe véve, vagy pedig (és ez a szabálykönyv szerint módszer) azt figyelmen kívül hagyva. Míg az előbbi esetben 3 / 4 = 75%-os, az utóbbi módszerrel csak 2 / 3 = 67%-os győzelmi statisztika adódik. Szerintetek melyik módszert szoktam alkalmazni? 

Ártatlan kis statisztikai machináció, meg amúgy is, minden szentnek… – nyugtatom magam. Meg azzal is, hogy tudományosan bizonyított, hogy a legtöbb ember csal. Dan Ariely és kutatótársai megmutatták, a csalás területén a „kevesen sokat" helyett inkább a „sokan keveset" elve érvényesül. Ariely ötletes kísérletében a résztvevőknek nehéz matematikai feladatokat kellett megoldaniuk – szoros időkorlát alatt, a teljesítménytől függő pénzjutalom fejében. A feladatok nehézsége miatt a tisztességesen játszók átlagosan nagyjából hármat tudtak kiszámolni. Amikor viszont a kutatók megadták a résztvevőknek a csalás lehetőségét (a feladatsort annak bemutatása nélkül az alanyok ledarálhatták, és a megoldott feladatok számát önbevallásos módon közölték a kísérletvezetővel), a bemondott megoldások száma közel duplájára ugrott.

20180717.png

Érdekes ugyanakkor, hogy sem az átlagok, sem az egyének szintjén nem volt jellemző a kiugró csalás (a pénzügyi jutalomtól függetlenül). Nem volt jellemző, hogy a résztvevők a lehetséges 20-ból 10-15 feladat megoldását jelentették volna. Pedig bizonyíték hiányában könnyen megtehették volna. Ariely és társai hasonló ezen és hasonló kísérletek alapján fogalmazták meg elméletüket: (1) csalunk, mert élvezni akarjuk azokat az előnyöket, amik a csalásból fakadnak, (2) de csak annyira, hogy a magunkat tisztességesnek tartó önképünk se sérüljön. Másképp' megfogalmazva: jól akarunk járni, de csak annyira, hogy még a tükörbe is bele tudjunk nézni.

Vészhelyzetre a zsebben tartott, de ki nem lyukasztott BKV-jegy, a megengedettnél eggyel többször újratöltött gyorséttermi üdítős pohár, természetesen munka célra hazavitt irodai toll – mindennapi apró hazugságaink és csalásaink mögött ez a kettősség áll (nem személyes példák, egy barátom ismerősétől hallottam őket!). Tisztelet a kivételeknek, de a legtöbben néha csalunk. Igaz, csak keveset.

A témával foglalkozó kutatásoknak két érdekes dimenziója van még. Egyrészt a csalás mértékét rengeteg apró dolog befolyásolja. Ahogy a fenti ábra utolsó oszloppárja is mutatja, ha a résztvevőknek közvetlenül a kísérlet előtt egy becsületkódexet kellett aláírniuk, a csalás gyakorlatilag eltűnt. Szintén drasztikusan visszaesett annak mértéke, ha az egyetemista résztvevők közé olyan, egy másik egyetem logós pólóját viselő beépített embereket küldtek a kutatók, akik a bemondásos rendszernél nagyon látványosan csalni kezdtek. Az igazi megfigyeltek ekkor összezártak: ha már „ők" csalnak, legalább „mi" mutassuk meg, hogy milyen tisztességesek vagyunk.

A másik érdekesség pedig az a képesség, hogy apró hazugságainkat milyen hihetetlen agyafúrtsággal vagyunk képesek megmagyarázni – elsősorban nem is másoknak, hanem magunknak. Amikor az önbecsapásról van szó, minél kreatívabbak vagyunk, annál rosszabb. Amikor a pingpongos példa kapcsán magamba néztem, az első körben azzal magyaráztam a kis csúsztatásomat, hogy mivel évek óta így számolom a teljesítményemet, ha összehasonlítható statisztikákat akarok kapni, akkor ezt változatlanul így kell tennem. Hazudjak csak magamnak tovább, mert már tavaly is ezt tettem. Bravó!

A befektetési területre kanyarodva: az önmagunknak gyártott (ál)magyarázatok komoly veszélyeket hordoznak. Ha menedzserként vagy befektetőként minden jó döntésünkben saját stratégiai zsenialitásunkat látjuk, minden rossz döntésünket pedig másra kenjük („Hatalmasat kaszáltam volna, erre nem pont most kellett kamatot emelnie a FED-nek!" „Jó volt a termék, csak a vevők még nem elég érettek hozzá!"), abból nem sokat fogunk tanulni. Hiába mondják például a legtöbben magukról, hogy milyen könnyű devizakereskedéssel vagy bináris opciókkal pénzt keresni, ha a statisztikák szerint a lakossági ügyfelek közel 80-90%-a veszteséget realizált ezeken az ügyleteken. Másoknak hazudni nem szép dolog, magunkat becsapni viszont egyenesen életveszélyes – a befektetések területén egészen biztosan.

Önreflexió nélkül tehát nincs jó döntéshozatal. Önreflexió pedig nincs őszinteség nélkül. Erre mit csinálunk? Sokszor össze-vissza hazudozunk. Másoknak és magunknak is. Te is és én is.

Meg mindenki más is.   

Mi lesz ebből, recesszió?

2018. július 16. 13:26 - Bebesy Dániel

Nagyjából egy éve írtam az amerikai hozamgörbe alakulásáról, annak kapcsán, hogy a hozamgörbe laposodása, a 2 és 10 éves kamatok különbségének (spread) csökkenése a történelmi tapasztalatok alapján jó indikátornak bizonyult a gazdasági recessziók előrejelzése szempontjából. 1960 óta a nyolc amerikai recesszióból hét esetében jelzett előre a hozamgörbe, úgy hogy a 2-10 éves spread negatívba váltott, és mindössze egy hamis riadó volt, amikor a gazdaság csak jelentősen lassult, de végül nem süllyedt recesszióba.  Az elmúlt egy év során a vizsgált hozamfelár a FED kamatemelések miatt tovább szűkült, jelenleg a 2-10 év hozamkülönbözet 25 bázisponton áll, karnyújtásnyira a kritikus nullás szinttől. A 2 éves amerikai állampapír hozama az elmúlt tizenkét hónapban 130 bázispontot emelkedett, míg a 10 éves lejáraton csak 60 bázispont körüli emelkedést láthattunk.

20180716_1.png

Azok az elemzők, akik az amerikai gazdasági növekedés erőteljesebb lassulására, esetleg recesszióra számítanak  előszeretettel hivatkoznak a hozamgörbe laposodásra, ami szerintük intő jel kellene hogy legyen a részvénybefektetőknek is, hisz a gazdasági recesszió általában komolyabb részvénypiaci áreséssel jár. A legutóbbi ülésén a FED is foglalkozott a jelenséggel, és számos tag, aki az óvatosabb szigorítás mellett érvelt, a laposodó hozamgörbére hívta fel a figyelmet.

Nem mindenki ért viszont egyet evvel az olvasattal, sokan úgy vélik, hogy a jelenlegi alacsony kamatkörnyezetben a laposabb hozamgörbe is más üzenettel bír, mint korábban. Fontos megvizsgálni, hogy miért nem akarnak a hozamok a hosszabb lejáratokon emelkedni? Tényleg arról van szó, hogy a piac arra számít, hogy a növekedés kifullad, és a FED pár negyed év múlva már az újabb kamatcsökkentésen gondolkozhat?

A hosszabb lejáratú hozamszintek értelmezhetőek úgy, mint a befektetők várakozása (várakozási elmélet, azaz expectation theory) a jövőben várható rövid kamatok alakulásáról. Egy 10 éves időszakra lekötött tőke alternatívája lehet ugyanis tíz éven keresztül, az egy évre lekötött pénzek továbbgörgetése. Általában a piaci árazásnál azonban azt láthatjuk, hogy hosszabb lejáratú hozamszintek magasabban vannak, mint ami a jövőben várt rövid kamatokból adódna, ez pedig az úgynevezett lejárati prémiumnak köszönhető (term premium).

A lejárati prémium felfogható úgy, mint egy kompenzáció, amit a befektető azért kap, hogy ahelyett, hogy évenként görgetné tovább a megtakarítását, hosszabb időre lemondjon a pénzéről. A hosszabb lekötéssel ugyanis a befektető addicionális kockázatot vállal, hisz a lejárat alatt változhatnak a körülmények. Emelkedhet az infláció, növekvő államadósság mellett bővülhet az állampapír kínálat, ami mind magasabb hozamszintet indokol. Ez a lejárati prémium az elmúlt 50 évben átlagosan másfél százalékpont körül alakult. A helyzet azonban a 2000-es évek közepétől változni kezdett, és a 2008-2009-es válságot követően még furcsább képet láthattunk. A lejárati prémium 2005-től fél százalékpont alá esett, majd 2012-ben -0,75 százalékpontra süllyedt, azaz megszűnt prémium lenni. Az elmúlt negyedévekben nulla közelébe tornázta vissza magát, azonban ez még mindig azt jelenti, hogy a hosszabb lejáratú lekötésért a befektető semmiféle extra hozamkompenzációt nem kap. 

20180716_2.png

A lejárati prémium eltűnéséről szóló magyarázatok elsősorban a hosszabb lejáratú állampapírok volumen hiányára hivatkoznak. A mennyiségi enyhítés (QE) során a FED olyan sok állampapírt szívott ki a piacról, hogy a magánszektor igényét csak erősebb szinteken (alacsonyabb hozamokon) lehetett kielégíteni. A probléma részben már a válság előtt, a FED mennyiségi enyhítése előtt is fennállt, a 2000-es évek közepén a relatív hiányt, az indokolatlanul alacsony hosszú amerikai hozamokat Ben  Bernanke, korábbi FED Elnök, a feltörekvő piaci országok túlzott megtakarításaival (saving glut) magyarázta.  

Abban az esetben, ha figyelembe vesszük a lejárati prémium hirtelen eltűnését, és ezzel igazítjuk a hosszú amerikai kamatszinteket, akkor azt mondhatjuk, hogy lehet, hogy a hozamgörbe nem is olyan lapos. Eszerint a gondolatmenet szerint az alacsonyabb hosszabb lejáratú hozamok nem azt tükrözik, hogy a piac a gazdaság lassulására és ezért FED kamatcsökkentésekre számít, hanem egyszerűen az eltűnt lejárati prémium hatását jelzik. Ezt a feltételezést nehéz a valóságban tesztelni, ezért érdemes megvizsgálni egy olyan hozam spread-et, ami mentes a lejárati prémium hatásától. Az alábbi ábrán két éves állampapír és a három hónapos amerikai diszkont kincstárjegy kamatkülönbözetét láthatjuk. A jelenlegi spread teljesen átlagosnak mondható, a korábbi recessziós időszakokat megelőző laposodásnak, invertálódásnak egyelőre nincsen jele.  

20180716_3.png

Az amerikai hozamgörbe mostani alakja tehát mindenképpen fokozott figyelmet indokol, azonban a képet árnyalni kell, az esetleges hozamgörbe invertálódás (negatív 2-10 éves hozamkülönbözet) sem jelenti feltétlenül azt, hogy küszöbön áll a recesszió és meneküljünk a kockázatosabb eszközökből. Janet Yellen korábbi FED Elnök utolsó decemberi sajtótájékoztatóján a következőket mondta: „Úgy gondolom, hogy jó okunk van azt feltételezni, hogy a hozamgörbe meredeksége és a gazdasági ciklus közötti kapcsolat megváltozhatott." 

Leckék az égből

2018. július 12. 13:51 - Pintér András

„Az életemben újra és újra elbuktam, ezért is tudtam végül sikeres lenni." – Michael „Air" Jordan

Ha már Jordan és Chicago: december 7-e azért a polgári repülés nemzetközi napja, mert 1944-ben ezen a napon írta alá Chicagóban 54 ország a nemzetközi polgári repülés alapszabályait lefektető egyezményt. A megállapodás az ENSZ speciális részeként létrehozta a Nemzetközi Polgári Repülési Szervezetet, az ICAO-t, amely mára már 192 tagország polgári légi közlekedését koordinálja.

Ha nem lenne egy 13-as számú melléklete, a Chicagói Egyezményről nagyjából ennyit elég is lenne tudnunk. A szóban forgó melléklet a „Légijármű balesetek és események kivizsgálása" címet viseli – ami nem éppen izgalmas és olvasmányos tartalmat ígér. Nem is az.

A megegyezés tartalma ugyanakkor sokak szerint – nyilván számos más tényező mellett – kulcsszerepet játszott abban, hogy az elmúlt évtizedekben a polgári légiközlekedés biztonsága drasztikusan javult. A '40-es években jellemző évi 3-4 ezerről a légi közlekedésben életüket vesztők száma 2017-re 399-re csökkent, ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy ma sokkal többen és többet repülnek, mint 70 éve, a javulás még örömtelibb.

20180703.png

A dolog nyitja, hogy a melléklet következtében létrejött egy olyan adat- és tudásbázis, ami lehetővé tette, hogy a repüléssel foglalkozók (tragikus módon ugyan, hiszen emberéletekről van szó), tanulni tudjanak. Nem csak saját hibáikból, hanem másokéból is. A melléklet ugyanis mindenre kiterjedően rögzíti minden baleset kivizsgálásának és elemzésének a folyamatát, illetve előírja egy egységes formátumú, az okokat és a kiváltó tényezőket is megállapító „zárójelentés" elkészítését. A cél egyértelmű: az elemzés elvégzésével és megosztásával a hibákból mindenki okulni tud, így azok jövőbeli újbóli elkövetésének valószínűsége csökkenthető. Az eredmény pedig – ahogy a fent ábra is mutatja – valóban látványos.

Amikor minderről olvastam, azonnal felsóhajtottam: bárcsak lenne egy, a „Befektetési balesetek és események" kivizsgálását koordináló egyezmény is! Ha lenne egy adatbázis, ahol mindenki évtizedek óta egységes formában rögzítené, hogy milyen okok vezettek rossz befektetési döntéseihez, hogy milyen hibákat követett el a folyamat során. Mennyit lehetne tanulni egy ilyen adatbázisból!

A helyzet ezzel ellentétben az, hogy a befektetők a legtöbbször inkább jó döntéseiket hangoztatják, a rosszakról pedig – sokszor önmaguk előtt is – inkább hallgatnak (én sem vagyok kivétel, sőt!). Elég kevés „Életem legrosszabb befektetései" című blogposztot olvasni, és az üde kivételektől (például itt és itt) eltekintve a könyvesboltok polcain is inkább a „A sikeres menedzserek titkai" és a „Hogyan legyél befektetési guru 10 lépésben" jellegű könyveket találni, mintsem olyanokat, melyek a rossz döntésekről vagy az elbukó menedzserekről és befektetőkről szólnak. Pedig biztosak lehetünk benne: minden sikeres hedge fund menedzserre jut 1000 csúfosan elbukó (lásd: survivorship bias).

Az emberi viselkedés megváltoztatása természetesen sokkal összetettebb annál, mintsem hogy pár tanulságos történet elolvasásával megváltoztatható lenne. De ha csak egy tanácsom lehet a nyári olvasmányokra vonatkozóan, akkor az ez lenne: ne hangzatos sikersztorikról olvassunk, hanem inkább mások kudarcairól. Nem lesz túl magasztos vagy lélekemelő, az biztos. De ha csak századannyit tanulunk belőlük, mint amennyit a repüléssel foglalkozók a dögunalmas baleseti jegyzőkönyvekből, már előrébb leszünk.

Az említett 13. melléklet 3. fejezetének 3.1.-es pontja így fogalmaz: „Baleset, vagy esemény kivizsgálásának alapvető célja a balesetek és események megelőzése. E tevékenységnek a felelősség, vagy vétkesség megjelölése nem célja."

Befektetési baleseteknél pont ugyanez lenne a feladat.   

Több tényt!

2018. június 19. 12:56 - Pintér András

Kalandos pár évtized áll a családom mögött. Elég, ha annyit mondok, hogy a nagyszüleim a mai Lesotho területén, szüleim pedig Angolában születtek. Én pedig Irakban. Na persze nem a szó szoros értelmében. De bizonyos szempontból mégis.

Mielőtt bárki tovább olvasna, töltsétek ki ezt a tesztet. Tényleg.

A fake news korában nem kell hosszasan ecsetelnem, mennyire fontos lenne, hogy helyes képpel rendelkezzünk környezetünkről. Hogy ne egy túldramatizált, a médiából ömlő zajra támaszkodó, hanem valódi tényekre, trendekre és információkra alapuló világképünk legyen. Olyasmi, ami bár sosem lesz teljesen tökéletes, de amennyire csak lehet, objektív és elfogulatlan. 

Nem olvastam ebből a szempontból hasznosabbat, mint Hans Rosling és szerzőtársai nemrégiben megjelent, Factfulness című könyvét (a címet magyarra fordítani meglehetősen nehéz, talán a „ténytudatosság" kifejezés adja vissza a legjobban a mögöttes tartalmat). A név sokaknak ismerős lehet, hiszen Rosling felettébb szórakoztató TED-előadásai már eddig is nézők millióihoz jutottak el – igen, ő az, aki valamelyik előadása végén a tudományos statisztikák ismertetését követően egy valódi kardnyelő produkcióval tette fel az i-re a pontot. Mit mondjak, nem az a klasszikus szoba-tudós! 

A tavaly elhunyt svéd orvos egész életművének üzenete egy mondatban összefoglalható: csak olyan véleményeink legyenek, amiket erős tényadatok támasztanak alá. Ne hagyjuk, hogy ösztöneink, érzéseink és félelmeink félrevezessenek minket – ha a tényekre támaszkodunk, a világot sokkal kevésbé stresszes, és sokkal jobb helynek fogjuk látni, mint most. Nem véletlen tehát a találó elnevezés sem: ahogy a „mindfulness" segíthet (?) testnek és léleknek, úgy segíthet a „factfulness" is egy más dimenzióban: egy pontosabb világkép megalkotásában. 

Roslingék csapata rájött, hogy ezen cél eléréséhez mindenek előtt egy dologra van szükség: tényekre. Az általunk létrehozott adatbázisok, kreatív vizuális- és kommunikációs eszközök igazi csemegét jelentenek azok számára, akik szeretik az ilyen dolgokat.

20180619_1.png

Az ő felméréseikből tudjuk, hogy a világot nem olyannak látjuk, mint amilyen valójában. Az eredmények országról országra ugyanazt mutatják: a nők oktatási helyzetét, a várható élettartalmát, a gyerekek oltottsággal való védettségét, az extrém szegénységben élők arányát és egyéb, a világ főbb trendjeire vonatkozó kérdéseket illetően tudásunk kritikán aluli (az emberek nagy része 2-3 helyes választ adott a 12-ből). Ahogy Rosling írja, annyit sem tudunk világunkról, mint amennyit a válaszokra véletlenszerűen rábökő csimpánzok. És ráadásul tévedésünk szisztematikus, egy irányba mutató: mindent sokkal negatívabban látunk a valóságnál. 

20180619_2.png

Ugyanezekből a felmérésekből tudjuk azt is, amit – Rosling példájának analógiájára – a családom születési helyeiről írtam. Felmenőim természetesen nem földrajzi, hanem gazdasági fejlettségi értelemben születtek az említett helyekben. Ahol nagymamám születésének idején járt Magyarország, ott tart nagyjából 2018-ban Lesotho (ami a Gapminder adatbázisa alapján jelenleg a legalacsonyabb várható élettartamú ország a világon). Szüleim '50-es évekbeli Magyarországa a mai Angolára hasonlít. Jövedelmi szint és várható élettartam szempontjából pedig az 1981-es hazánk a 2018-as Irak párja. Egy 1981-ben Magyarországra született átlagos helyzetű gyerek olyan helyzetben volt, mint egy ma Irakba születendő.

20180619_3.png

Milyen kép él a fejünkben a mai Irakról? Hogyan élnek az emberek, hol alszanak, milyen házakban laknak, milyen iskolákban tanulnak, milyen színvonalú egészségügyi ellátáshoz van hozzáférésünk? Ugye, hogy mennyit tud változni a világ pár év leforgása alatt! Három generáció leforgása alatt hazánkban az inflációval és vásárló-erő paritással igazított egy főre eső GDP több mint ötszörösére növekedett, a várható élettartam pedig 24 évvel ugrott meg.

Kalandos évtizedek állnak a családom mögött – kalandos évtizedek állnak az egész világ mögött. A második világháború óta eltelt pár évtizedben olyan jelentős (pozitív!) változások zajlottak le, amelyekről vétek nem tudtunk. És bár a világ sok szempontból még mindig rossz helyzetben van, és vannak kimondottan negatív trendek is (pl. globális felmelegedés), a változás iránya a legtöbb esetben határozottan pozitív.

Üzleti és befektetési szempontból is hanyagság lenne, ha nem vennénk figyelembe ezeket a trendeket. Azt, hogy a lakosság a világ mely részein növekszik (a válasz: Afrikában és Ázsiában), és hogy ezen térségek egyes országai teljesen hasonló növekedési pályán járnak, mint az európai országok pár évtizeddel ezelőtt. Rosling ebből a szempontból külön felhívja a figyelmet, hogy ezeknek az országoknak nem végzete, hogy ne tudjanak kitörni jelenlegi fejlettségi szintjeikről. Sőt, amit a tények alapján látunk, az pont ennek az ellenkezőjét mutatja: a világ súlypontjainak áthelyeződése szinte elkerülhetetlen. A 25 év múlva várható 9 milliárd emberből csak 2 milliárd fog Európában és Amerikában élni. 

Az elmúlt 20 évben a világszerte mélyszegénységben élők száma lefeleződött. 1966-ban a világ népességének 50%-a élt kevesebb, mint napi 2 dollárból. 2017-ben 9% volt ez az arány. Az egy éves gyermekek több mint 80%-a megkapja az alapvető oltásokat. A várható élettartam az 1900-as évek elején jellemző 30 évről mára 70 fölé emelkedett. Kényeztessük egy picit magunkat ezekkel a pozitív tényekkel. Úgy is azt gondoljunk, hogy egy szörnyű világban élünk – ennyi jó hír igazán ránk fér. 

„Több fényt!" – szóltak Goethe utolsó szavai. Nem tudom, mit mondott 2017 februárjában Hans Rosling, amikor meghalt. De ha könyve olvasása után egyet tippelhetnék, akkor szerintem ezt: „Több tényt!"

Meginog a forint?

2018. június 14. 12:55 - Bebesy Dániel

Az elmúlt évek során sokak számára nagy talány volt a forint árfolyamának alakulása. Akik a forint piacán a 2000-es években szocializálódtak, gyakran megtapasztalták, hogy a túl alacsony kamatszint mellett általában előbb-utóbb gyengülni kezdett az árfolyam. A nagyobb gyengülésekre pedig rendszerint érkezett a kamatemelés a jegybank részéről, ami egy idő után visszaerősítette az árfolyamot. Ez az egyszerű összefüggés az elmúlt években megszűnni látszott, hisz sokak meglepetésére annak ellenére, hogy az MNB gyakorlatilag nullára tolta az irányadó kamatot, a forint képtelen volt gyengülni. A nullás kamat ellenére az elmúlt időszakban a jegybanknak számos olyan új eszközt kellett bevetnie, amivel a további forint árfolyam erősödést próbálta meggátolni.

Mi változott a forint piacán ekkorát a 2000-es évekhez képest, miért maradt el a gyengülés, kaptuk sokszor a kérdést. Sok magyarázó tényezőn túl a legfontosabb változást az ország külső egyensúlyi pozíciójának látványos javulása jelentette. A 2000-es évek jelentős hiányai után, a 2008-2009-es válságot követően a hazai fogyasztás és hitelezés visszaesésével a külkereskedelmi mérlegünk többletbe váltott, és 2016 közepéig folyamatosan hízott, meghaladva a GDP 8 százalékát. A többlet annyit jelentett, hogy egyre több dolgot exportáltunk, mint importáltunk, és ezzel egyre több bevétel képződött devizában. A devizát pedig előbb-utóbb forintra konvertálták, így folyamatos kereslet volt a forint iránt, ami erősítette az árfolyamot. Az MNB így komolyabb veszély nélkül tudta vágni a kamatot, a piaci szereplők pedig megtanulták, hogy a devizaárfolyam alakulásában a kamatszint mellett legalább olyan fontos változó a külső egyensúly alakulása.

Az elmúlt hetekben viszont azt látjuk, mintha a forint veszteni kezdene a korábbi évekre jellemző stabilitásából, a 315 körüli EUR/HUF szintek elérését követően elmaradt a gyors korrekció, ami a keresztet korábban rendre visszaröpítette a 305-315-ös sávba. A mostani gyengülésre számos globális magyarázat van, folyamatosan kamatot emel a FED, általánosan nyomás alá kerültek a feltörekvő piacok, tehát kedvezőtlen a külső környezet. A pillanatnyi helyzeten túl, van egy tartósabb hazai változás is, ami hozzájárulhat a hazai deviza gyengébb teljesítményéhez. A 2016-ben tetőző külkereskedelmi mérleg többletünk, az erős hazai fogyasztás miatt olvadni kezdett, az ábrán látszik, hogy az elmúlt hónapokban az import éves növekedési üteme rendre meghaladja az exportbővülést, és evvel párhuzamosan erodálódik a többlet.

20180614_1.png

A kilátásokat illetően azt mondhatjuk, hogy a jelentős bérnövekedés, és a hitelezés élénkülése miatt ez a folyamat a következő negyedévekben várhatóan tovább folytatódik. Az export teljesítményünket leginkább az eurózóna aktivitása határozza meg, és ezzel kapcsolatban sajnos az elmúlt hónapok adatai nem túl biztatóak. Legfőbb kereskedelmi partnerünknél, Németországban lassul az ipari termelés, és a kilátások is pesszimistábbak lettek. A globális kereskedelmi háború lehetősége, a védővámok bevezetése mindenképpen érzékenyen érinti az exportra fókuszáló eurózónát, és ezen keresztül a hazai export kilátásokat is.  

20180614_2.png

Az elmúlt évek időszaka után a forint veszíteni látszik egyik erős támaszából, és erre a jegybanknak is figyelnie kell. Az alacsony kamatokhoz való ragaszkodás, negatívabb külső környezet esetén, olvadó külkereskedelmi többlet mellett újból gyengülésnek indíthatja a forintot. Mindez nem azt jelenti, hogy visszaugrottunk az időben a 2000-es évek közepére, hisz az ország egyensúlyi pozíciója most sokkal stabilabb, azonban a változást nem lehet figyelmen kívül hagyni.