Sztárfizetések és mérges majmok

2018. szeptember 11. 12:35 - Pintér András

Háromszáztizenkettő. A legnagyobb amerikai cégek vezetői (CEO-i) ennyiszeresét keresik tipikus munkavállalóik fizetésének. Összetett kérdés persze megítélni, hogy mindez sok vagy kevés – de ha csak annyit nézünk, hogy az arányszám a '70-es években még csak 30-szoros volt, már érezhetjük, hogy az elmúlt évtizedekben valami drasztikusan megváltozott. 

A szociálisan érzékenyebbek számára egyik évben sem túl szívderítő olvasmány az Economic Policy Institute (EPI) témába vágó éves jelentése. Idén sem volt az. A 2017-es számok alapján ugyanis a 350 legnagyobb amerikai magánvállalat vezetője átlagosan 18,9 millió dollárt vihetett haza, szemben ezen cégek nem-vezető beosztásban lévő munkavállalóinak átlagosan mintegy 60 ezer dolláros kompenzációjával.

Az EPI persze vállaltan nem elfogulatlan elemzőközpont, és módszertanukat is sokan megkérdőjelezik – annyi az elmúlt évtizedek trendjei alapján ugyanakkor vitathatatlan, hogy az olló ebből a szempontból is drasztikusan kinyílt. A folyamat persze nem független azoktól a trendektől, amiktől Thomas Piketty elemzései kapcsán a hazai sajtó is hangos volt: a társadalom legtetején lévők az elmúlt évtizedekben vagyoni- és jövedelmi szempontból jelentősen elhúztak az alattuk lévő rétegektől, egyre növekvő társadalmi feszültségeket eredményezve.

Ez az említett elhúzás a lenti grafikonon is jól látható – különösen azt követően, ha észrevesszük, hogy a vastag kék vonal nem az 'x' tengelyt akarja jelölni, hanem az maga a tipikus munkavállaló bérének alakulása. Márpedig az lapos, mint a szép magyar Alföld. A nem-vezető beosztásban dolgozók bére az EPI mintájában az elmúlt negyven évben – inflációval korrigálva – mindössze ugyanis 11%-kal emelkedett (nem évente, hanem 40 év alatt kumuláltan összesen!). Ezzel szemben a CEO-k kompenzációja 1070%-kal ugrott meg, így míg mai árakon számolva a cégvezetők negyven éve a tipikus dolgozó 30-szorosát, 2017-ben már több mint 300-szorosát keresték.

20180911_kep1.png

A jövedelmi különbség egyébként 2000-ben, a technológiai lufi csúcsán érte el eddigi maximumát (344-szeres szorzóval). Mindez jelzi, hogy a cégvezetők teljes kompenzációs csomagjában hatalmas szerep jut az alapfizetésen túli, az adott vállalat saját részvényeihez kapcsolódó juttatásoknak (direkt részvényjuttatások, opciós csomagok). A legnagyobb amerikai vállalatok vezetőinek teljes jövedelmén belül az alapbér és a normál bónusz részaránya az elmúlt években mindössze 10% körül volt, szemben a részvényjuttatásokból és realizált részvényopciókból származó jövedelmek 70% feletti súlyával (így már persze a legtöbb cégvezető rövidtávú részvényárfolyam-fókuszán sincs mit csodálkozni!). Ahogy pedig ez a cikk összeszedi, Európában sem nagyon különbözik a helyzet.

Hogy mindez mennyire igazságos vagy nem, hogy a magas vezető fizetések mennyiben tükröznek valós szakmai teljesítményt és kiugró vezetői tudást, vagy mennyiben jelzik azt, hogy egy szűk kör valódi részvényesi kontroll és szabályozás hiányában hatalmas összegeket tesz zsebre igazi hozzáadott érték nélkül – nem célom most eldönteni. Vitatkoznak erről elegen, elég sokat – és mivel egy vezető hozzáadott értékének mérése legalább annyira művészet, mint tudomány, az, hogy ki milyen állásponton áll, sokszor inkább nem is a számok, hanem az egyéni értékrend függvénye. 

Van ugyanakkor egy dolog, ami a különféle okok és magyarázatok helyett sokkal inkább csiklandozza az emberi pszichológiával foglalkozó fantáziámat. Ez pedig annak a megértése, hogy a fenti számok kapcsán miért érez sok ember zsigeri felháborodást és dühöt, sokan akkorát, hogy felháborodásukban a Wall Street elfoglalását hirdető mozgalmat indítanak.

Frans de Waal és kutatótársainak majmokkal végzett évtizedes kísérletei alapján egész egyszerűen azért, mert az evolúció ilyenné formált minket. Az igazságérzet és a méltányosság iránti igény nagyon mélyen belénk kódolt, más főemlősökben is megjelenő tulajdonság. Vegyük a leghíresebb kísérletüket, ami a lenti videón is látható (a részlet de Waal itt elérhető hosszabb TED-előadásából származik). Ahogy látni fogjuk, van, hogy az ember két majomtól jobban megért valamit, mit közgazdasági és politikai elemzések tucatjaiból!

A ketrecét rázó, az uborkát a kísérletet végző emberhez vágó majom felháborodása ugyanaz a felháborodás, amit sokan akkor éreznek, amikor a jövedelmi viszonyokat bemutató ábrára néznek. Az igazságérzetében megsértett majmot nem az zavarja, hogy szőlő helyett uborkát kap (ha a kísérletben egy majom van csak, a váltás nem zavarja; mint ahogy akkor is elmarad a mérges reakció, ha bármiféle munka nélkül, kvázi ajándékba kap az egyikük szőlőt, a másikuk uborkát). Hanem az, hogy míg ő uborkát kap, a másik majom szőlőt – annak ellenére, hogy mindketten elvégezték a feladatukat. Mindketten dolgoztak, de a munka ízes gyümölcsét igazából csak egyikük arathatja le.

A jövedelmi egyenlőtlenségek jelentőségét az elmúlt évek folyamatainak tükrében nem lehet figyelmen kívül hagyni – az amerikai elnökválasztástól a brexitig számos meghatározó esemény mögött felsejlik, mint potenciális magyarázó tényező. Néha pedig elég csak egy ábra és egy ötperces kis videó, hogy az ember mélyebben megértse, sokaknak – szó szerint – miért is oly' savanyú az a bizonyos szőlő.