Tudom, hogy hazudsz

2018. július 17. 14:19 - Pintér András

Dízelbotrány, Enron-ügy, Bernie Madoff – épp elég emlékeztetőt kaptunk az elmúlt években arról, hogy a gazdasági életben mennyire gyakoriak a hazugságok. Minden csalás mögött külön történet áll, de egy dolog közös: aki csal, az valamilyen (leggyakrabban pénzügyi) előnyhöz akar jutni. A világ ugyanakkor nem csak pár ember nagy svindlijéről szól. A legtöbb ember hazudik (átlagosan napi kettőt). Sokszor pedig nem csak a külvilágot vezetjük meg, hanem saját magunkat is – az önbecsapásnak pedig komoly befektetési következményei is vannak.

Úgy tisztességes, ha magammal kezdem. A pingpong bajnokságban, ahol játszom, az egyéni teljesítmény mércéje a győzelmek százalékos aránya (nyert meccsek / összes lejátszott meccs). A statisztikámat kozmetikázni pedig így tudom: ha az ellenfélből az elméleti négy helyett valamilyen okból csak három ember jön el, akkor egy meccset (a meg nem jelent ellen) papíron automatikusan megnyerek. Persze mindenféle teljesítmény és játék nélkül. Ha az aznapi maradék – ténylegesen lejátszott – három meccsből kettőben győzöm, akkor két lehetőségem van az egyéni százalékom kiszámolására: a le nem játszott meccset is győzelemként figyelembe véve, vagy pedig (és ez a szabálykönyv szerint módszer) azt figyelmen kívül hagyva. Míg az előbbi esetben 3 / 4 = 75%-os, az utóbbi módszerrel csak 2 / 3 = 67%-os győzelmi statisztika adódik. Szerintetek melyik módszert szoktam alkalmazni? 

Ártatlan kis statisztikai machináció, meg amúgy is, minden szentnek… – nyugtatom magam. Meg azzal is, hogy tudományosan bizonyított, hogy a legtöbb ember csal. Dan Ariely és kutatótársai megmutatták, a csalás területén a „kevesen sokat" helyett inkább a „sokan keveset" elve érvényesül. Ariely ötletes kísérletében a résztvevőknek nehéz matematikai feladatokat kellett megoldaniuk – szoros időkorlát alatt, a teljesítménytől függő pénzjutalom fejében. A feladatok nehézsége miatt a tisztességesen játszók átlagosan nagyjából hármat tudtak kiszámolni. Amikor viszont a kutatók megadták a résztvevőknek a csalás lehetőségét (a feladatsort annak bemutatása nélkül az alanyok ledarálhatták, és a megoldott feladatok számát önbevallásos módon közölték a kísérletvezetővel), a bemondott megoldások száma közel duplájára ugrott.

20180717.png

Érdekes ugyanakkor, hogy sem az átlagok, sem az egyének szintjén nem volt jellemző a kiugró csalás (a pénzügyi jutalomtól függetlenül). Nem volt jellemző, hogy a résztvevők a lehetséges 20-ból 10-15 feladat megoldását jelentették volna. Pedig bizonyíték hiányában könnyen megtehették volna. Ariely és társai hasonló ezen és hasonló kísérletek alapján fogalmazták meg elméletüket: (1) csalunk, mert élvezni akarjuk azokat az előnyöket, amik a csalásból fakadnak, (2) de csak annyira, hogy a magunkat tisztességesnek tartó önképünk se sérüljön. Másképp' megfogalmazva: jól akarunk járni, de csak annyira, hogy még a tükörbe is bele tudjunk nézni.

Vészhelyzetre a zsebben tartott, de ki nem lyukasztott BKV-jegy, a megengedettnél eggyel többször újratöltött gyorséttermi üdítős pohár, természetesen munka célra hazavitt irodai toll – mindennapi apró hazugságaink és csalásaink mögött ez a kettősség áll (nem személyes példák, egy barátom ismerősétől hallottam őket!). Tisztelet a kivételeknek, de a legtöbben néha csalunk. Igaz, csak keveset.

A témával foglalkozó kutatásoknak két érdekes dimenziója van még. Egyrészt a csalás mértékét rengeteg apró dolog befolyásolja. Ahogy a fenti ábra utolsó oszloppárja is mutatja, ha a résztvevőknek közvetlenül a kísérlet előtt egy becsületkódexet kellett aláírniuk, a csalás gyakorlatilag eltűnt. Szintén drasztikusan visszaesett annak mértéke, ha az egyetemista résztvevők közé olyan, egy másik egyetem logós pólóját viselő beépített embereket küldtek a kutatók, akik a bemondásos rendszernél nagyon látványosan csalni kezdtek. Az igazi megfigyeltek ekkor összezártak: ha már „ők" csalnak, legalább „mi" mutassuk meg, hogy milyen tisztességesek vagyunk.

A másik érdekesség pedig az a képesség, hogy apró hazugságainkat milyen hihetetlen agyafúrtsággal vagyunk képesek megmagyarázni – elsősorban nem is másoknak, hanem magunknak. Amikor az önbecsapásról van szó, minél kreatívabbak vagyunk, annál rosszabb. Amikor a pingpongos példa kapcsán magamba néztem, az első körben azzal magyaráztam a kis csúsztatásomat, hogy mivel évek óta így számolom a teljesítményemet, ha összehasonlítható statisztikákat akarok kapni, akkor ezt változatlanul így kell tennem. Hazudjak csak magamnak tovább, mert már tavaly is ezt tettem. Bravó!

A befektetési területre kanyarodva: az önmagunknak gyártott (ál)magyarázatok komoly veszélyeket hordoznak. Ha menedzserként vagy befektetőként minden jó döntésünkben saját stratégiai zsenialitásunkat látjuk, minden rossz döntésünket pedig másra kenjük („Hatalmasat kaszáltam volna, erre nem pont most kellett kamatot emelnie a FED-nek!" „Jó volt a termék, csak a vevők még nem elég érettek hozzá!"), abból nem sokat fogunk tanulni. Hiába mondják például a legtöbben magukról, hogy milyen könnyű devizakereskedéssel vagy bináris opciókkal pénzt keresni, ha a statisztikák szerint a lakossági ügyfelek közel 80-90%-a veszteséget realizált ezeken az ügyleteken. Másoknak hazudni nem szép dolog, magunkat becsapni viszont egyenesen életveszélyes – a befektetések területén egészen biztosan.

Önreflexió nélkül tehát nincs jó döntéshozatal. Önreflexió pedig nincs őszinteség nélkül. Erre mit csinálunk? Sokszor össze-vissza hazudozunk. Másoknak és magunknak is. Te is és én is.

Meg mindenki más is.